EN

Az Alkotmánybíróság több bírói kezdeményezés és egy alkotmányjogi panasz indítvány alapján megsemmisítette a szociális ellátásokról szóló törvény egyes rendelkezéseit. Az Alkotmánybíróság továbbá alkotmányos követelményként kimondta, hogy a tartós ápolást végzők időskori támogatására vonatkozó kérelem nem utasítható el, ha megállapítható, hogy az igénylő a tartósan beteg, illetőleg súlyosan fogyatékos gyermekét összeszámítva legalább 20 éven át saját háztartásában gondozta. Az indítványozó bírák a szociális ellátásokról szóló törvény azon rendelkezéseinek megsemmisítését kérték, amelyek a tartós ápolást végzők időskori támogatása iránti igény feltételeit határozták meg. A bírósági eljárások alapjait olyan hatósági ügyek képezték, amelyekben a kérelmezők támogatási igényét azzal utasították el, hogy önmagában a beteg gyermek otthon történő ápolása a jogosultságot nem alapozza meg, a támogatás megállapításának az is feltétele, hogy az igénylő a gyermek után az előírt időtartamra ápolási díjban is részesüljön. Az indítványozó bírák úgy érveltek, hogy a támadott rendelkezés diszkriminatív és sérti a szociális biztonsághoz való jogot, mivel a jogalkotó azonos jogalanyi körre (a tartósan beteg, súlyosan fogyatékos gyermeküket otthon ápolók) vonatkozóan önkényesen tett különbséget aszerint, hogy részesültek-e gyermekgondozási segélyben vagy gyermekgondozást segítő ellátásban. Az alkotmányjogi panaszt előterjesztő indítványozó szintén a diszkrimináció tilalmának sérelmére hivatkozott, mert a jogszabály indokolatlan különbséget tesz az egy vagy több tartósan beteg vagy súlyosan fogyatékos gyermeket nevelő szülők között, amikor nem teszi lehetővé, hogy több súlyosan fogyatékos gyermek ápolása esetén a jogosultsági időszakot párhuzamosan lehessen vizsgálni. Az Alkotmánybíróság először is kiemelte, hogy a szabályozás szempontjából egymással szükségképpen összehasonlítható helyzetben vannak a gyermeküket legalább 20 éven át saját háztartásukban ápoló szülők. A támogatás nem egyszerűen a jogalkotó által alkotmányos kötelezettség nélkül, szabadon biztosítható ellátás, hanem az Alaptörvényből levezethető olyan juttatás, amellyel az állam kifejezetten elismeri a szülők áldozatos ápolási, gondozási tevékenységét. Erre tekintettel az Alkotmánybíróság arra a következtetésre jutott, hogy a szabályozás a homogén csoporton belüli megkülönböztetést valósít meg, mivel a támogatási jogosultságot csak a törvényben nevesített ellátások meghatározott ideig történő igénybevétele alapozza meg. A megkülönböztetés ugyanakkor nem ésszerűtlen, mivel a jogszabály egyértelműen meghatározza, hogy milyen szempontok alapján nevesített ellátások nem kerülnek figyelembevételre a jogosultság meghatározása során. Azonban a homogén csoporton belül a jogalkotó nyilvánvaló és alaptörvény-ellenes különbséget tett akkor, amikor egyes, a törvényben nevesített ellátási formák igénybevételét kizárólagos bizonyítási eszközzé tette, ezáltal pedig az ellátás igénybevétele elvi lehetőségéből is kizárta azokat a potenciális igénylőket, akik olyan időszakban ápolták legalább húsz éven keresztül saját háztartásukban gyermeküket, amikor a törvényben nevesített ellátások még nem (vagy nem elegendő ideig) léteztek. A szabályozás egészét figyelembe véve ugyanakkor az Alkotmánybíróság az alkotmányos követelmény kimondásával orvosolta az alaptörvény-ellenes helyzet fennállását. Az alkotmányjogi panasz vizsgálata során az Alkotmánybíróság rámutatott, hogy a szabályozás ésszerűtlen különbséget tesz a homogén csoporton belül az egy, valamint a több tartósan beteg vagy súlyosan fogyatékos gyermeket ápoló szülők között. Alaptörvény-ellenes helyzetet eredményez ugyanis, ha utóbbiak egyik gyermeke esetében sem igazolható a legalább 20 éven keresztül történő ápolás, miközben a szülő együttesen legalább 20 éven keresztül igazolhatóan ápolta gyermekeit. Mindezekre tekintettel az Alkotmánybíróság ezt a szabályozási részt megsemmisítette.

Az Alkotmánybíróság elutasította az országgyűlési képviselőknek a lakástakarék-pénztárakról szóló törvény egyes rendelkezései megsemmisítésére irányuló utólagos normakontroll indítványát. A támadott rendelkezések a lakáspénztár-konstrukciók esetében megszüntették az állami támogatást. A szabályozást az Országgyűlés kivételes eljárásban tárgyalta, illetve fogadta el, azonban az indítványozók érvelése szerint ezt semmi sem indokolta, a jogalkotó többség az eljárást visszaélésszerűen alkalmazta. Az indítványozók kifogásolták a módosítás előterjesztésének módját is, illetve azt, hogy a rendelkezések megalkotása és elfogadása nem a jogalkotási törvény szerint történt, mindez pedig a jogállamiság, jogbiztonság sérelmét eredményezte. Hozzátették, a jogalkotó többség nem biztosított kellő felkészülési időt sem az érintettek számára. A lakhatáshoz való jog sérelmével összefüggésben úgy érveltek, hogy a szabályozás a lakosság nagy részét kizárja a kedvezményes lakáshoz jutás lehetőségéből, mivel immáron már csak az juthat hozzá, aki a Családi Otthonteremtési Kedvezmény igénybevételére jogosult. A rendelkezések sértik a tisztességes verseny elvét és hátrányos megkülönböztetés tilalmát is, mert egyes piaci szereplők fő profilját kifejezetten a megszüntetett konstrukció jelentette, azonban nem kaptak kellő tájékoztatást a változásokról és a kellő felkészülési idő sem volt számukra biztosított. A támadott szabályozás elvonta a lakástakarék-pénztári megtakarítások állami támogatását, ez pedig – egy közjogi váromány elvonása miatt – sérti a tulajdonhoz való jogot. Végül előadták, hogy az Alaptörvény Q) cikk (2) és (3) bekezdésein keresztül a Gazdasági, Szociális és Kulturális Jogok Nemzetközi Egyezségokmányával is ellentétes a szabályozás. Az Alkotmánybíróság először is megállapította, amit az indítványozók is elismertek, hogy a szabályozás elfogadása formálisan jogszerű volt. Továbbá a Házszabály bármely rendelkezésének megsértése nem eredményezi automatikusan a törvény közjogi érvénytelenségét, az csupán akkor állapítható meg, ha az közvetlenül az Alaptörvényből fakadó rendelkezéseket is sért. Jelen esetben ilyen körülmény nem merült fel, annak megítélése pedig nem az Alkotmánybíróság hatáskörébe tartozik, hogy milyen célszerűségi, illetőleg politikai szempontok alapján dönt a jogalkotó a kivételes eljárás lefolytatása mellett. A jogalkotási törvénnyel összefüggésben az Alkotmánybíróság kiemelte, hogy annak sérelme önmagában nem vezet a jogszabály közjogi érvénytelenségéhez, ha az egyébként nem sérti az Alaptörvényt. Jelen esetben nem merült fel ilyen alaptörvénysértő körülmény. A rendelkezések nem sértik a kellő felkészülési idő elvét sem, mivel azok nem értelmezhető akként, hogy az államnak egyes támogatások megszüntetésekor lehetőséget kellene biztosítania arra, hogy mindazok, akik az adott támogatás fennállásának ideje alatt nem éltek annak igénybevételével, azok a megszüntetés elhatározását követően még további időt kapjanak a csatlakozásra. Az Alkotmánybíróság a szerzett jogok védelmével összefüggésben megállapította, hogy azok védelme nem jelenti azt, hogy a jogalkotó megfelelő súlyú alkotmányos indokkal, különösen a jövőre nézve ne változtathatná meg a szabályozási környezetet. A jogalkotó kellő alkotmányos indokát adta a szabályozás megváltoztatásának, mivel a támogatási rendszer kiemelkedően nagyvonalú, ugyanakkor megkérdőjelezhető hatékonyságú volt, ezért további fenntartását az állam nem kívánta megvalósítani. Az indítványozók által hivatkozott szociális jellegű államcélokkal összefüggésben az Alkotmánybíróság rámutatott, hogy a lakástakarék-pénztári szerződések állami támogatása nem hozható közvetlen összefüggésbe e célokkal, illetve, hogy az nem tekinthető azok megvalósulása közvetlen eszközének sem. Az indítvány tárgyát képező támogatás kifejezett alaptörvényi jogosultság, illetőleg az Alaptörvényben foglalt valamely államcéllal való közvetlen összefüggés hiányában úgynevezett ex gratia juttatásnak tekinthető. Ez a fajta támogatás pedig senkinek sem biztosít alanyi jogot arra, hogy abban részesüljön, a jogalkotó ésszerű különbséget tehet a támogatottak körében. A jogalkotó egységesen, a jövőre nézve szüntette meg a támogatást, e tekintetben tehát nem tett különbséget a jogalanyok között. A piaci folyamatokba való beavatkozással és a piaci szereplők közötti különbségtétellel összefüggésben az Alkotmánybíróság kiemelte, hogy a nyújtott állami támogatás nem a lakástakarék-pénztárak, hanem az egyes előtakarékoskodók támogatását szolgálta, vagyis ezen indítványi elemeket sem találta megalapozottnak. Az Alkotmánybíróság az Egyezmény sérelmével összefüggésben végül megállapította, hogy annak rendelkezései tartalmilag azonosak a már elbírált alaptörvényi szabályokkal, amelyek vonatkozásában az indítványi elemek már érdemi elbírálásra kerültek.

Az Alkotmánybíróság elutasította a Kúria képmáshoz fűződő jog megsértése tárgyában hozott ítélete ellen előterjesztett alkotmányjogi panaszt. Az ügy előzményei szerint egy internetes honlap közzétett egy cikket, amelyben az indítványozó külföldi nyaralásáról írt, és a cikkhez az indítványozóról több kép- és videó felvételt használt fel. Az indítványozó felperes pert indított a sajtótermék kiadójával szemben, mivel álláspontja szerint sem a felvételek felhasználásához, sem azok közzétételéhez nem járult hozzá. A kiadó úgy érvelt, hogy az indítványozóról olyan szórakozóhelyen készült felvétel, ahova csak jeggyel lehetett bemenni, és amelynek ÁSZF-je szerint a jegy vásárlója hozzájárul ahhoz, hogy reklámcélra, személyére is kiterjedő felvétel készüljön. A kiadó arra is hivatkozott, hogy az indítványozó állítólag kormányzati tanácsadóként működik, ebből következően pedig az életmódjával kapcsolatos információ a közvélemény érdeklődésére is számot tart. Az első fokon eljárt bíróság az alperes érvelésének helyt adva az indítványozó keresetét elutasította, ítéletét a másodfokú bíróság helybenhagyta. A Kúria az indítványozó felülvizsgálati kérelmét szintén elutasította. Az indítványozó alkotmányjogi panaszában az emberi méltósághoz és a magánélet védelméhez való jogának sérelmére hivatkozott, mivel szerinte a közlés önkényes volt. Az Alkotmánybíróság először is hangsúlyozta, hogy a véleményszabadság nem korlátozódik a közhatalmat gyakorló személyek tevékenységének bemutatására; a közügyek szabad megvitatásához hozzájárulhat olyan személyek magatartása is, akik egyébként közhatalmat nem gyakorolnak Az általuk nyilvánosságra nem hozott, közügyekkel összefüggést nem mutató tevékenységüket (magánéletük védett részét) a média nem hozhatja nyilvánosságra. Amennyiben viszont a közéleti vitának épp a magánélet egy szelete a tárgya, akkor ebben a körben a véleménynyilvánítás szabadságát kell előnyben részesíteni. Az Alkotmánybíróság arra is rámutatott, hogy ha valaki a magánéletének valamely elemét önként nyilvánosságra hozza, akkor ezen információ vonatkozásában már nem hivatkozhat magánszférájának védelmére. A Kúria a ténymegállapítás körében úgy foglalt állást, hogy az indítványozó hozzájárult a róla szóló kép elkészítéséhez és megosztásához, így ezt az Alkotmánybíróság is irányadónak tekintette. Az indítványozó nem hivatkozhat tehát a magánélet védelméhez való jogának sérelmére. Az Alkotmánybíróság szerint továbbá az eredetileg „kereskedelmi szólásnak” minősülő médiatartalom az alperes közzététele folytán közéleti vitává, így „politikai szólássá” vált, amelyet fokozottan véd a véleménynyilvánítás szabadsága. Összességében a bíróság helyesen mérlegelte, hogy önmagában az a tény, hogy az indítványozó egy szórakozóhelyen járt, nem jelenti a magánélethez való jog vagy az emberi méltóság aránytalan korlátozását.

Az Alkotmánybíróság alkotmányjogi panasz eljárásban megsemmisítette a Fővárosi Ítélőtábla képmáshoz fűződő jog megsértése tárgyában hozott ítéletét. Az alkotmányjogi panaszt előterjesztő televíziós csatorna híradójában tudósított egy, a Kúria előtt folyó tárgyalásról, melynek során a vádlott arcát kitakarta, de az őt kísérő büntetés-végrehajtási dolgozóét nem. A BV alkalmazott keresetet terjesztett elő a csatorna ellen, amelynek következtében az ügyben eljárt bíróságok azt elmarasztalták személyiségi jogok megsértése miatt, ugyanis a BV alkalmazott nem járult hozzá képmása nyilvánosságra hozatalához. Ezt követően terjesztette elő az indítványozó alkotmányjogi panaszát, amelyben a véleménynyilvánítás szabadságának, valamint a sajtószabadságnak a sérelmére hivatkozott. Szerinte az ügy tárgyát képező képfelvétel a jelenkor eseményeiről szóló és a közhatalom gyakorlása szempontjából közérdeklődésre számot tartó tájékoztatás volt, így nem volt szükség az érintett beleegyezésére a felvétel elkészítéséhez és bemutatásához. Az Alkotmánybíróság megítélése szerint az ügyben felmerült alkotmányossági kérdés az volt, hogy a sajtószabadságra hivatkozással szabadon közzétehető-e a közhatalmat gyakorló személy bírósági tárgyaláson készült képmása, azaz hozzáférhetővé tehető-e olyan médiatartalom, amelyen egy bírósági tárgyaláson jelen lévő, közhatalmat gyakorló személy felismerhető. Az Alkotmánybíróság értelmezésében, ha valamilyen médiatartalomban egy közhatalmat gyakorló személy e minőségében felismerhetővé válik, akkor önmagában a képmás védelme nem alapozza meg a sajtószabadság korlátozását. A „képmásvédelem” csak akkor lehet a sajtószabadság korlátja, ha a képmás közzététele valamilyen alapjog, vagy más alkotmányos érték sérelmét okozza. Főszabály szerint tehát a közhatalmat gyakorló személyek e tevékenységük során tűrni kötelesek képmásuk közzétételét. A tárgyalás rendje és az igazságszolgáltatás függetlensége olyan alkotmányos értékek, amelyek általánosságban alapot adnak a sajtószabadság korlátozására, azonban ez nem jelenti azt, hogy a sajtó tevékenysége teljesen korlátozható lenne a bírósági tárgyaláson. Ha azonban valamely per közvetlen érintettjei nem kifogásolják a média tudósítását, akkor más személyek az igazságszolgáltatás rendjére hivatkozással nem kifogásolhatják a sajtószabadság gyakorlását. Az ügyben eljárt bíróságok ezen alkotmányos keretekkel ellentétes álláspontra helyezkedtek, ezért az Alkotmánybíróság a támadott döntéseket megsemmisítette.

Az Alkotmánybíróság elutasította a közbeszerzési törvény egyes rendelkezései megsemmisítésére irányuló bírói kezdeményezést. Az ügy előzményei szerint a Közbeszerzési Döntőbizottság hivatalból eljárást folytatott egy állami szociális intézménnyel szemben a régi közbeszerzési törvény megsértése miatt. A Döntőbizottság eljárása során, az új közbeszerzési törvény rendelkezései fényében megállapította a szociális intézmény és a vele szerződő gazdasági társaság közötti szerződés semmisségét. Indokolásában rámutatott, hogy az új közbeszerzési törvény módosítása szerint a Döntőbizottságnak a 2018. január 1. után indult eljárásokban az új eljárási szabályok szerint kell eljárnia, de a jogsértés megtörténte idején hatályban volt anyagi jogi szabályokat kell alkalmaznia. A szociális intézmény keresetet terjesztett elő, amely szerint a Döntőbizottságnak nem volt hatásköre az intézkedést meghozni, illetve az ügyben az új közbeszerzési törvény rendelkezései nem alkalmazhatóak. Az indítványozói bírói tanács az új közbeszerzési törvény alkalmazhatóságát szabályozó rendelkezései megsemmisítését kérte a visszaható hatályú jogalkotás tilalma, illetve a normavilágosság sérelme miatt. Álláspontja szerint a Döntőbizottság úgy alkalmazta az új közbeszerzési törvény 2018. január 1-jétől hatályos rendelkezéseit, hogy arra nem rendelkezett hatáskörrel. Az Alkotmánybíróság először is megállapította, hogy a perbeli esetben kétségtelenül a módosítás hatályba lépése előtt keletkezett jogviszonyról van szó. Ugyanakkor nem tartotta megalapozottnak a visszaható hatályú jogalkotás tilalmának sérelmét, mivel az új szabályokat egyértelműen csak 2018. január 1-jét követően kötött szerződések vonatkozásában kell alkalmazni. Az új közbeszerzési törvény szerinti jogorvoslati rend a hatályba lépése előtti jogviszonyokra nézve a jogalanyok számára kötelezettséget nem állapít meg, azokat nem teszi terhesebbé. Továbbá az a jogalkotói megoldás, amely nem differenciál az anyagi jogi és az eljárásjogi rendelkezések között, hanem egységesen az anyagi jog alkalmazási körét kijelölő közbeszerzési eljárások és a közbeszerzési eljárás alapján megkötött szerződések időpontjához igazítja a hatályt, nem eredményezi a visszaható hatályú jogalkotás sérelmét. Végezetül az Alkotmánybíróság arra a következtetésre jutott, hogy a támadott szabályozás nem tartalmaz olyan rendelkezést, amely a jogalanyok számára értelmezhetetlen lenne, vagy ellentmondásos értelmezést eredményezne, ezért a bírói indítványt a normavilágosság sérelme tekintetében is elutasította.

Az Alkotmánybíróság elutasította a Szekszárdi Törvényszék közérdekű adatkiadás megtagadása tárgyában hozott ítélete elleni alkotmányjogi panaszt. Az indítványozó közérdekű adat kiadása iránt fordult a MVM Paks II. Atomerőmű Fejlesztő Zrt.-hez a paksi atomerőmű bővítésével kapcsolatos minden hatástanulmány kiadása érdekében. A kérelmezett az adatkiadást megtagadta, mivel szerinte a kért adatok későbbi, a magyar és az orosz fél között kötendő megállapodások előkészítő adatai. Az ügyben első fokon eljárt Szekszárdi Járásbíróság elfogadta a kérelmezett érvelését és rámutatott, hogy a magyar és az orosz kormány között a paksi atomerőmű bővítéséről szóló kormányközi egyezmény önmagában nem egy döntés, az csak a későbbi megvalósítási megállapodásokkal válik teljessé. Mindezek megszületéséig a kért adatok döntés-előkészítőnek minősülnek, így kiadásuk megtagadása igazolt. A Szekszárdi Törvényszék szintén szükségesnek találta kiadás megtagadását, mivel a kért információk nyilvánosságra hozatala jelentősen sértené a magyar fél tárgyalási pozícióit a megvalósítási megállapodások megkötése során. Az arányosság körében azonban úgy értékelte, hogy a környezeti hatástanulmányok nyilvánossága mellett a közérdek súlya nagyobb, ezért azokat kiadni rendelte. Az indítványozó panaszában a közérdekű adatok megismeréséhez való jogának sérelmére hivatkozott. Többek között azzal érvelt, hogy az atomerőmű bővítéséről szóló kormányközi szerződés az információszabadság szempontjából önmagában döntésnek minősül, illetve hogy a bíróság nem vizsgálta megfelelően a kérelmezett érvelését. Az Alkotmánybíróság elsőként arra mutatott rá, hogy a bíróságok hatáskörébe tartozik annak megítélése, hogy a jogvita tárgyát képező adatot tartalmazó dokumentumot milyen formában és milyen mélységben vizsgálnak. Ez ugyanakkor nem vezethet teljesen formális, minden tartalmi elemzést mellőző, vizsgálathoz. Jelen esetben az ügyben eljárt bíróságok megállapíthatóan kellő tartalmi vizsgálatot folytattak a kérelmezett érvelésével összefüggésben. Az Alkotmánybíróság ezt követően arra a következtetésre jutott, hogy jelen esetben egy törvénnyel kihirdetett kormányközi egyezmény értelmezésének a kérdése, hogy az információszabadság szempontjából mi minősül döntésnek. Ennek eldöntése szintén a bíróság hatáskörébe tartozik. Ezt szem előtt tartva az Alkotmánybíróság végül kimondta, hogy a törvényszék jogértelmezése megfelel az Alaptörvény rendelkezéseinek, mivel egy olyan nemzetbiztonsági és nemzetstratégiai fontosságú beruházást érintő tárgyalássorozatban, mint a paksi atomerőmű bővítése, a magyar tárgyaló fél és a Magyar Állam pozícióinak védelme szükségessé teheti a közérdekű adatok megismeréséhez való jog korlátozását. Az arányosság körében, a környezeti adatok vonatkozásában szintén alkotmányosnak találta a törvényszék jogértelmezését.

Az Alkotmánybíróság elutasította az indítványozó gazdasági társaság alkotmányjogi panaszát, amely a Kúria adóhiány, adóbírság és késedelmi pótlék tárgyában hozott ítéletének megsemmisítésére irányult. Az ügyben eljárt adóhatóság megállapította, hogy az indítványozó által befogadott számlák alkalmatlanok az adólevonási jog gyakorlására, emiatt adóhiány, adóbírság és késedelmi pótlék megfizetésére kötelezte az indítványozót. A Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság az indítványozó számára kedvező döntést hozott, azonban az alperes adóhatóság kérelme folytán eljárt Kúria azt hatályon kívül helyezte. A Kúria az alkotmányjogi panasszal támadott ítéletében arra a megállapításra jutott, hogy az adóhatóság bizonyította az adólevonási jog megtagadására szolgáló elégséges tényeket. Az indítványozó alkotmányjogi panaszában érdemben a tisztességes bírósági eljáráshoz, azon belül is az indokolt bírói döntéshez való jogának sérelmére hivatkozott. Álláspontja szerint ugyanis a Kúria ítéletéből nem derült ki, hogy mely bizonyítékot és milyen okból értékelt másként, mint a közigazgatási bíróság, pontosan miért helyezte hatályon kívül annak ítéletét, illetve, hogy miért nem értett egyet az általa benyújtott felülvizsgálati ellenkérelemmel. Az Alkotmánybíróság először is összegezte az indokolt bírói döntéshez való jog értelmezésének lényegét, amely szerint minimális elvárás, hogy a bíróság az eljárásban szereplő feleknek az ügy lényegi részeire vonatkozó észrevételeit kellő alapossággal megvizsgálja, és ennek értékeléséről határozatában számot adjon. Ezt követően az Alkotmánybíróság a támadott döntés érdemi vizsgálata során arra a következtetésre jutott, hogy a Kúria kellően megindokolta, mely bizonyítékot és milyen okból értékelt másként, mint az elsőfokú bíróság. Ezen felül rámutatott, hogy a tisztességes bírósági eljáráshoz való jogból nem következik, hogy a Kúria a felülvizsgálati ellenkérelmet ugyanolyan szinten ismertesse, mint a felülvizsgálati kérelmet, valamint az sem, hogy az ellenkérelem elutasítását részletesen indokolja. Végezetül az Alkotmánybíróság azt is kimondta, hogy a támadott ítéletből egyértelműen megállapítható, hogy a Kúria mely indokok miatt helyezte hatályon kívül a közigazgatási bíróság ítéletét, így mindezek figyelembe vételével az alkotmányjogi panasszal támadott ítélet nem sérti az indítványozó tisztességes bírósági eljáráshoz való alapjogát.