EN

Az Alkotmánybíróság bírói kezdeményezés alapján megsemmisítette egy önkormányzati rendelet mellékletének azon pontját, amely meghatározta a mozgóbolti árusításra vonatkozó díjtétel napi összegét, mivel az egyértelműen hátrányosabb volt, mint az árusító fülkék elhelyezésének díja: több mint kétszázszoros eltérést mutatott.

A közterületi értékesítés a közterületen végzett kiskereskedelmi tevékenység, a közterület-használati díj a közterület használatának ellenértéke. A díjnak alapvetően olyan tényezőkhöz kell igazodnia, mint például a terület nagysága, a településen belüli elhelyezkedése, a használat módja, időtartama. Alkotmányosan nem indokolható a közterület-használati díjat olyan szempontokra alapítani, amelyek a közterület használat értékével nincsenek összefüggésben. Az Alkotmánybíróság korábbi határozataiban is rámutatott már arra, hogy a közterület-használat díjának olyan szabályozása, amely a szolgáltatástól független szempontok alapján kirívóan magas díjfizetési kötelezettséget ír elő egyes vállalkozókra, önkényes, ezért alkotmányellenes.

Az önkormányzat tulajdonában álló közterületek használatára vonatkozó szabályok és díjak megállapítása a helyi önkormányzat hatáskörébe tartozik. A díj nincsen központilag meghatározva, önkormányzatonként eltérő lehet, azonban nem szakadhat el attól az alapelvtől, hogy a gazdasági szolgáltatás értékét hivatott kifejezni.

A határozathoz dr. Salamon László alkotmánybíró párhuzamos indokolást csatolt.

Az Alkotmánybíróság – hivatalból eljárva – megállapította, hogy az Országgyűlés mulasztásban megnyilvánuló alaptörvény-ellenességet idézett elő azáltal, hogy a kéményseprő-ipari tevékenységről szóló 2015. évi CCXI. törvény 10. § (6) bekezdése alapján, helyi önkormányzat általi felmondással megszüntetett jogviszonyokhoz kapcsolódóan nem alkotta meg a szerződő felek között a szerződés jogszerű megszüntetésére tekintettel alkalmazandó elszámolási szabályokat. Az Alkotmánybíróság felhívta az Országgyűlést, hogy jogalkotói kötelezettségének 2019. június 30-ig tegyen eleget. A testület elutasította a kéményseprő-ipari tevékenységről szóló 2015. évi CCXI. törvény megsemmisítésére irányuló indítványt. A kéményseprő-ipari tevékenységről szóló törvény a tevékenység biztosítását állami (katasztrófavédelmi) feladattá tette. A panasz alapjául szolgáló ügyben az illetékes önkormányzat úgy döntött, hogy nem kívánja biztosítani a kéményseprő-ipari szolgáltatást, s ennek megfelelően az indítványozóval kötött közszolgáltatási szerződést rendkívüli felmondással megszüntette. Az indítványozó többek között azt állította, hogy a jogalkotó megsértette a tulajdonjogot azáltal, hogy lehetővé tette a közszolgáltatási szerződések határozott idő lejárta előtti felmondását. A testület a panaszt nem találta megalapozottnak. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a panaszos által kifejtett gazdasági tevékenység nem áll az Alaptörvény oltalma alatt. Önmagában az, hogy a panaszos hosszabb időn át kéményseprő-ipari tevékenységet folytatott, amelyből rendszeres jövedelemre tett szert, nem jelenti azt, hogy az említett tevékenység megszerzett tulajdonnak vagy alkotmányosan védett várománynak lenne tekinthető. A belügyminiszter álláspontja szerint a kéményseprő-ipari közszolgáltatásban folyamatosan jelentkeztek ellátási zavarok, emiatt a rendszert korrigálni kellett. Az Alkotmánybíróság kimondta, hogy: a jogalkotói beavatkozás nem okozhat a céljával nem indokolható hátrányokat. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a támadott szabályozás nem teremti meg a felmondással érintett kéményseprő-ipari szolgáltatók számára a felmondásból eredő, a szerződő felek között a szerződés jogszerű megszüntetésére tekintettel alkalmazandó elszámolási szabályokat, így mulasztást állapított meg. A határozathoz dr. Juhász Imre és dr. Hörcherné dr. Marosi Ildikó alkotmánybíró párhuzamos indokolást fűzött, dr. Dienes-Oehm Egon, dr. Stumpf István és dr. Szívós Mária különvéleményt csatolt.

Az Alkotmánybíróság elutasította a Kúriának a pénzügyi intézmények fogyasztói kölcsönszerződéseire vonatkozó jogegységi határozatával kapcsolatos egyes kérdések rendezéséről szóló 2014. évi XXXVIII. törvényben rögzített elszámolás szabályairól és egyes egyéb rendelkezésekről szóló 2014. évi XL. törvény 37. §-a alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló alkotmányjogi panaszt, valamint a Fővárosi Törvényszék 57.Pkf.638.942/2016/3. számú végzése alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló alkotmányjogi panaszt. Az alkotmányjogi panasz alapjául szolgáló ügy lényege szerint az indítványozó egy részben forint, részben deviza alapú kölcsönszerződés semmissége iránt indított keresetet. Az első- és a másodfokú bíróság azt állapította meg, hogy a felperes nem tett eleget azon törvényi feltételnek, amely szerint a „félnek a felek közötti elszámolásra kiterjedő és összegszerűen is megjelölt, határozott kérelmet kell előterjesztenie”. Az indítványozó szerint a támadott végzés ellentétes az Alaptörvénnyel, többek között azért, mert sérti a tisztességes bírósági eljáráshoz való jog részjogosítványaként garantált indokolt bírói döntéshez való jogot. Az indítványozó kifejtette, hogy ő megjelölte, hogy szerinte pontosan milyen összeggel tartozik még, ennél több nem várható el tőle. Az Alkotmánybíróság az indítványt nem találta megalapozottnak. Önmagában az, hogy az indítványozó nem tartja elégségesnek a bíróság érvelését, a tisztességes eljáráshoz való jog korlátozásának megállapítására nem ad lehetőséget. Az Alkotmánybíróság mindezek alapján úgy ítélte meg, hogy az indokolt bírói döntéshez való jog jelen ügyben nem szenvedett korlátozást. Az Alkotmánybíróság azt is megvizsgálta, hogy a támadott szabályozás sérti-e a visszaható hatályú jogalkotásnak az Alaptörvényből levezethető tilalmát. Önmagában az, hogy a megállapítási kereset indítását a jogalkotó kizárta, és immár csak az érvénytelenség megállapítását egyébként szintén magában foglaló más típusú kereset benyújtását teszi lehetővé, az anyagi jog alapján létrejött jogviszonyok tekintetében nem jelent változást. Az anyagi jog bíróság előtti érvényesítése a támadott szabályozás hatályba lépését követően is változatlanul biztosított. A támadott jogszabály nem fűz a hatályba lépését megelőző eseményhez, tényhez új, a korábban hatályos szabályhoz képest más jogkövetkezményt sem. Mivel alaptörvény-ellenesség megállapítására sem a sérelmezett bírósági döntéssel, sem a támadott jogszabályi rendelkezéssel összefüggésben nem került sor, az Alkotmánybíróság az indítványt elutasította. A határozathoz dr. Szívós Mária alkotmánybíró párhuzamos indoklást csatolt.

Az alkotmányjogi panaszt indítványozó gazdasági társaság jogelődjei a Gazdasági Versenyhivatal határozata szerint jogsértést követtek el, amikor egyeztették egymással egyes malmi búzaőrlemények árát, valamint felosztották egymás között a piacot. A hatóság velük szemben 1.000.000.000,- Ft versenyfelügyeleti bírságot szabott ki. A kartellben résztvevő egyik vállalkozás az eljárás kezdetén elismerte a jogsértést, a kartell működésével kapcsolatban részletes adatokat szolgáltatott, képviselői pedig a továbbiakban védett tanúnak minősültek. Az indítványozó szerint – a Versenyhivatal hibás jogértelmezése következményeképpen – a tanú „különösen védett tanúi” státuszt kapott, anélkül, hogy ehhez eljárási garanciák kapcsolódtak volna. Az indítványozó álláspontja szerint a védett tanúk meghallgatása és az arról készült jegyzőkönyvek bizonyítékként történő felhasználása sértette a tisztességes eljáráshoz való jogát, illetve a védelemhez való jogát, mert nem volt lehetősége arra, hogy ellenőrizze, hogy a védett tanúk meghallgatása az eljárási alapelveknek megfelelően történt-e.

Az Alkotmánybíróság kiemelte: a kartellügyekben lefolytatott hatósági eljárások az eljárás alá vont személy számára a büntetőjogi elmarasztaláshoz hasonló hátrányokkal járhatnak, azonban a versenyellenes magatartáshoz súlyos alapjog-korlátozással járó büntetések (pl. szabadságvesztés) nem kapcsolódnak. A versenyfelügyeleti eljárás nem tekinthető büntetőeljárásnak, a közigazgatási tanúvédelemnek nem kell a büntető eljárásjoggal egyező, teljes körű garanciákat biztosítani az ügyfelek számára. Az Alkotmánybíróság úgy vélte: a támadott szabályozás a védett tanú személyes adataihoz fűződő jogát megfelelően védi a hatósági eljárás ügyfelét megillető jogokkal szemben, így az erre vonatkozó indítványt elutasította.

Az Alkotmánybíróság ezek után megvizsgálta, hogy a közigazgatási eljárásokban érvényesülő „védett tanú” szabályozás összhangban van-e az Alaptörvényből levezethető követelményekkel. Egy kartellügy kapcsán versenyfelügyeleti eljárás, közigazgatási per, polgári per, illetve a közbeszerzési kartellek esetén büntetőper is folyhat. Ezekben az esetekben a bizonyítási eljárás szereplői szinte azonosak. Előfordulhat olyan eset, hogy a versenyfelügyeleti eljárásban „védett tanú” kilétét más bírósági eljárásban felfedik. Ez nemcsak a tanú személyére, hanem az eljárás egyéb résztvevőire is hátrányosan hathat. Mindezek alapján a testület felhívta a jogalkotót, hogy a tanúk zártan kezelt adatainak védelmét különböző eljárások esetén is megfelelően szabályozza.

A határozathoz dr. Hörcherné dr. Marosi Ildikó, dr. Pokol Béla, dr. Schanda Balázs és dr. Varga Zs. András alkotmánybíró párhuzamos indokolást, dr. Czine Ágnes, dr. Dienes-Oehm Egon, dr. Schanda Balázs, dr. Stumpf István és dr. Szívós Mária alkotmánybíró pedig különvéleményt csatolt.

Az Alkotmánybíróság eljárása 53 országgyűlési képviselő indítványa alapján indult. Az indítványozók a nemzeti köznevelésről szóló törvény azon módosítását támadták, amely az eddig minden tanulóra kiterjedő mentesítési lehetőséget a sajátos nevelési igényű tanulókra szűkítette. A korábbi szabályozás valamennyi olyan tanuló számára lehetővé tette az érdemjegyekkel történő értékelés alóli, valamint egyes tantárgyak, vagy tantárgyrészek alóli mentesítést, akiknél szakértői vélemény erre alapot adott. Az indítványozók álláspontja szerint a mentesítés lehetőségétől eleső tanulók hátrányos megkülönböztetést szenvednek el, részben azért, mert számukra teljesíthetetlen követelményeknek kell megfelelniük. Emellett nézetük szerint a támadott rendelkezések sértik a tanulók művelődéshez való jogát is.

Az Alkotmánybíróság felhívására az emberi erőforrások minisztere hangsúlyozta: a beilleszkedési, tanulási, magatartási nehézség a sajátos nevelési igénnyel szemben érdemben fejleszthető, nem olyan károsodás, amely akadályozná a társadalmi szerepvállalást. Amennyiben a felmentés következtében a tanuló nem sajátít el alapvető tudástartalmakat, hátrányba kerülhet a többi tanulóval, később pedig a többi munkavállalóval szemben.

Az Alkotmánybíróság megállapította: bár a két tanulói csoport a különleges oktatási igény alapján összehasonlítható, a köztük való különbségtétel nem önkényes, mivel eltérő mértékű tanulási nehézségekkel rendelkeznek. Kizárólag az egyéni szempontok vizsgálatát követően állapítható meg, hogy az értékelés bevezetése a konkrét tanulóra nézve hátrányt jelent-e, vagy eredményes. Nem nevesíthető olyan egységes csoport, amelyet a szabályozás hátrányosan érintene. Az Alkotmánybíróság szerint a támadott rendelkezés a tanulók művelődéshez való jogát sem akadályozza, az Alaptörvényből ugyanis nem vezethető le alanyi jogosultság valamely tantárgy alóli felmentésre. Mindezek alapján a testület az indítványt elutasította.

Mindazonáltal az Alkotmánybíróság határozatában kiemelte: az Alaptörvény minden gyermek számára alanyi jogként biztosítja a megfelelő testi, szellemi és erkölcsi fejlődéshez szükséges védelmet. Ahhoz, hogy a tanulási nehézségekkel küzdő gyermekek a jövő generációinak aktív tagjaivá tudjanak válni, olyan közoktatási szabályrendszer fenntartása szükséges, amely képes megfelelni az ő speciális igényeiknek.  A testület megállapította: a hatályos rendelkezések nem biztosítják megfelelően a tanulók egyéni képességeikhez igazodó fejlődését. Az állam a közoktatás átalakításakor nem számolhat fel valamely szakmailag indokolt kedvezményt anélkül, hogy ezzel egyidejűleg ne gondoskodna más, a megszüntetett kedvezménnyel egyenértékű könnyítésről, így az Alkotmánybíróság – hivatalból eljárva – a jogalkotó mulasztását állapította meg. Az Alkotmánybíróság hangsúlyozta, hogy a különböző szakmai módszertani álláspontok alkalmasságának, eredményességének megítélése nem tartozik az Alkotmánybíróság hatáskörébe, az ugyanis szakmai és nem alkotmányossági kérdés.

A határozathoz dr. Szabó Marcel alkotmánybíró párhuzamos indokolást, dr. Czine Ágnes, dr. Dienes-Oehm Egon, dr. Stumpf István és dr. Szívós Mária alkotmánybíró pedig különvéleményt csatolt.

Az Alkotmánybíróság tanácsa elutasította a Pécsi Ítélőtábla, mint másodfokú bíróság Bf.III.30/2017/12. számú végzése alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló alkotmányjogi panaszt. A panasz alapjául szolgáló ügyben az indítványozó elítélt álláspontja szerint kirendelt védőjének megfelelő értesítését a nyomozó hatóság elmulasztotta, és a védelemre való felkészüléshez nem rendelkezett elegendő idővel, így sérült többek között a védelemhez való joga. Az Alkotmánybíróság az indítványt nem találta megalapozottnak. Nem volt megállapítható olyan körülmény, amely arra utalna, hogy a nyomozó hatóság az indítványozó és a kirendelt védője megbeszélését, továbbá a védekezésre történő felkészülését megakadályozta volna, figyelemmel arra is, hogy az eljárás során a védelemre való felkészülés korlátozását az indítványozó csak hosszabb idő elteltével kifogásolta. Az Alkotmánybíróság arra a következtetésre jutott, hogy a támadott bírósági döntés következtében nem valósult meg az indítványozónak az Alaptörvényben foglalt védelemhez való joga korlátozása és annak sérelme, így az alkotmányjogi panaszt elutasította.

Az Alkotmánybíróság elutasította a Kúria Bfv.I.830/2017/16. számú végzése alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló alkotmányjogi panaszt. A panasz alapjául szolgáló ügyben az indítványozó elítélt álláspontja szerint tisztességes eljáráshoz való jogát sértette az, hogy a nyomozás felügyeletét ellátó ügyész, illetve a vádiratot előterjesztő másik ügyész – állítása szerint – a sértettként szereplő gazdasági társaság egyik vezető tisztségviselőjének, illetve munkavállalójának a hozzátartozója volt, továbbá a vádiratot előterjesztő ügyész a büntetőeljárás időtartama alatt ezen gazdasági társaság versenyzőjeként vett részt sportversenyeken. Az indítványozó szerint abszolút hatályon kívül helyezési okot, a vád törvényességének a hiányát alapozza meg olyan ügyész részvétele a büntetőeljárásban, akivel szemben kizárási ok áll fenn. Az erre vonatkozó információ az indítványozó állítása szerint csak a büntetőeljárás jogerős befejezése után jutott a tudomására, ezért azt csak a felülvizsgálati kérelmében tudta kifogásolni. Az Alkotmánybíróság az indítványt nem találta megalapozottnak. Az Alaptörvény a pártatlanságot nem az ügyésszel, hanem az eljáró bírósággal szembeni követelményként fogalmazza meg. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a pártatlanság érvényesítésének a célja, hogy az ítélkező bíró az ügyben résztvevő felekkel szembeni elfogultságtól vagy előítéletektől mentesen bírálja el az ügyet és hozza meg döntését. Az ügyész ugyanis nem a végső döntést mondja ki, hanem feladata a törvényes vád biztosítása és az arról történő rendelkezés. Ezt a feladatát alkotmányos elvárások mellett kell ellátnia. Az ügyész a közérdek képviselete során a szakmai felelősség szabályai szerint köteles eljárni. Egyértelműen megállapítható, hogy az ügyészi elfogultság kihatással lehet a büntetőeljárás tisztességességére. Jelen ügyben azonban annak következtében, hogy a bírói pártatlanság, illetve az ügyészi elfogulatlanság és objektivitás egyaránt magas szintű elvárást tartalmaz, az ügyésszel szembeni elfogultsági kifogással kapcsolatban az indítványozónak szintén egyértelműen bizonyítania kell, hogy az eljárásnak csak egy későbbi szakaszában szerzett tudomást a kizárási okokról. Tekintettel arra, hogy az indítványozó ezt elmulasztotta, így az Alkotmánybíróság álláspontja szerint – az ügy összes körülményének mérlegelése és a Kúria támadott végzésében foglalt indokolás figyelembe vétele alapján – nem állapítható meg a tisztességes eljárás sérelme. A határozathoz dr. Balsai István alkotmánybíró különvéleményt csatolt.

Az Alkotmánybíróság tanácsa elutasította a gyülekezési jogról szóló 2018. évi LV. törvény 1. § (2) bekezdése alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló bírói kezdeményezést. Az indítványozó bíró előtt folyamatban lévő ügyben egy – devizahiteles károsultakat tömörítő – mozgalom aktivistái a felperes bank egyik fiókjának ügyfélterében demonstrációt tartottak, amelyhez a banktól előzetesen nem kértek engedélyt. A pénzintézet értesítette a rendőrséget, a demonstráló alperesek pedig önként távoztak. A felperes bank birtokpert kezdeményezett az alperesekkel szemben, mivel álláspontja szerint a tulajdonában tartott demonstráció birtoksértő volt. Az indítványozó bíró szerint az ügy alapjogi érintettsége abban áll, hogy az alperesek magatartása a gyülekezési jog gyakorlása körében értelmezhető, mivel az alperesek a társadalom széles körét érintő devizahitelekkel kapcsolatos véleményükre hívták fel a figyelmet, amely közügyet érintő véleményként a véleménynyilvánítás szabadsága védelme alatt áll. A bírói kezdeményezést az Alkotmánybíróság nem találta megalapozottnak. Közterület a közhasználatra szolgáló minden olyan állami vagy önkormányzati tulajdonban álló földterület, amelyet az ingatlan-nyilvántartás ekként tart nyilván, és amelyet mindenki korlátozás nélkül igénybe vehet, ideértve a közterületnek közútként vagy térként szolgáló részét is. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a definíció átalakulása önmagában nem vezet értelmezhetetlenséghez, ezért a testület az indítványozó normavilágosságra alapozott indítványát elutasította. A magántulajdonban álló, de a közforgalom számára önkéntes tulajdonosi elhatározás alapján megnyitott nyilvános terek akár a közterületekhez hasonló funkciójú, nyilvános társadalmi fórumként is működhetnek, amikor a terület a polgárok mindennapi életének a részeként általános használatban van. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a bíróságoknak esetről-esetre, a konkrét ügy összes körülményének gondos mérlegelésével kell megvizsgálniuk azt, hogy az adott magántulajdonban álló, de a közforgalom számára megnyitott területen a tulajdonos előre hozzájárult-e a magánterület gyülekezés helyszíneként történő használatához. Más megítélés alá eshet az, ha a magántulajdonban álló ingatlanrész szabad ég alatt található vagy fedett; korlátlanul hozzáférhető vagy elkerített magánterület; illetve a közforgalom számára ellenőrzés, illetve korlátozás nélkül megnyitott vagy valamilyen funkcióra tekintettel működik nyitottan. Ilyennek tekinthető a konkrét ügyben a bankfiók is, ezért itt a tulajdonos kifejezett hozzájárulása nélkül nem tartható gyülekezés.

Az indítvány alapjául szolgáló ügy felperese vadászati célú nagykereskedelmi tevékenység engedélyezését kérelmezte a hatóságnál. A hatóság a kérelmet az egyik nemzetbiztonsági szolgálat véleménye alapján a támadott kormányrendeletre hivatkozással elutasította. A felperes ezt jogsértőnek vélte, és kereseti kérelemmel fordult a bírósághoz. Az eljáró bíró az Alkotmánybírósághoz fordult, és kezdeményezte a rendelkezés alaptörvény-ellenességének megállapítását. Indítványában kifejtette: amennyiben az érintett fél nem ismeri a döntéshez vezető érveket, akkor nem tudja azt sem megjelölni, hogy mi az a jogsértő tevékenység a döntéshozatalban, amely miatt bírósághoz fordulhatna, illetve a bíróság sem képes hatékony jogvédelmet biztosítani, ha vizsgálata – az indokolás hiánya miatt – csupán formális.

Az Alkotmánybíróság megalapozottnak találta a bírói kezdeményezést. Az Alaptörvény alkotmányos kötelezettségként fogalmazza meg a döntések indokolással való ellátását, az indokolás pontos tartalmának meghatározását pedig törvényi szintre utalja. A közigazgatási hatósági eljárásokat az általános közigazgatási rendtartásról szóló törvény szabályozza, amely minden olyan ügyben alkalmazandó, amit saját maga nem tekint kivételnek. A haditechnikai tevékenységgel kapcsolatos eljárási szabályok nem tartoznak ezen kivételek körébe, így a támadott rendelkezés és az általános közigazgatási rendtartásról szóló törvény összhangját kellett az Alkotmánybíróságnak megvizsgálnia. Tekintettel arra, hogy a jogforrási hierarchiában az alacsonyabb szintű jogszabály tartalma nem lehet ellentétes magasabb szintű jogszabály rendelkezésével, ezért az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az indokolás mellőzését lehetővé tevő kormányrendeleti rendelkezés törvénybe ütközik. Ezzel egyszersmind sérül az Alaptörvény azon rendelkezése is, amely a hatóságok indokolási kötelezettségét törvényben meghatározottak szerint biztosítja. Mindezek alapján az Alkotmánybíróság a támadott szabályozást megsemmisítette. A fentieken túl az Alkotmánybíróság határozatában kitért arra is, hogy önmagában a jogforrási hierarchiába ütközés miatti megsemmisítés nem jelenti azt, hogy megismerhetővé kell tenni a döntés alapjául szolgáló minősített adatokat, az indokolási kötelezettségből ez nem következik, illetve a minősített adatok védelméről szóló törvény kifejezetten ki is zárja az arra nem jogosultak számára ezen adatok megismerését. A kormányrendelet ugyanakkor megjelöli az elutasítás indokaként a nemzetbiztonsági szolgálat véleményét, így egyrészt az ügyfél számára kikövetkeztethető az elutasítás oka, másrészt az ügyben eljáró bíró a minősítés sérelme nélkül megismerheti az elutasítás indokait, ezáltal pedig gyakorolni tudja felülvizsgálati jogkörét.