Az Alkotmánybíróság – hivatalból eljárva – megállapította, hogy a jogalkotó az Alaptörvény VI. cikk (3) bekezdésével összefüggésben mulasztással előidézett alaptörvény-ellenességet idézett elő azáltal, hogy nem alkotta meg azokat a garanciális szabályokat, amelyek lehetővé teszik az információszabadság érvényesülését a közfeladatot ellátó és közpénzzel gazdálkodó Magyar Export-Import Bank (Eximbank) által kezelt, közérdekű vagy közérdekből nyilvános adatnak minősülő banktitok megismerhetőségével kapcsolatban. Az Alkotmánybíróság felhívta az Országgyűlést, hogy jogalkotói feladatának 2023. szeptember 30. napjáig tegyen eleget. Az eljárás alapjául szolgáló ügyben az indítványozó közérdekű adat kiadása iránt pert kezdeményezett az Eximbankkal szemben. A bíróság a keresetnek helyt adott, és kötelezte a bankot az adatok kiadására. A másodfokú bíróság a döntést helybenhagyta. A Kúria a jogerős ítéletet hatályon kívül helyezte, az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta és a keresetet elutasította. Az indítványozó álláspontja szerint a Kúria tévesen és alaptörvény-ellenesen alkalmazta az információszabadságról szóló törvény vonatkozó rendelkezését. Az indítványozó álláspontja szerint a banktitok nem feltétlen korlátja az információszabadságnak, hanem üzleti titokként, törvényben szabályozott teszt alapján jelent korlátot. A Kúria helytelenül abszolút korlátként alkalmazta, ezzel pedig megsértette az információszabadság érvényesülését. Az Alkotmánybíróság határozatában megállapította, hogy a jelen szabályozási környezetben a banktitok az Eximbank összes (akár jogi személy) ügyfelének adatait az információszabadság alapjogára tekintet nélkül, mérlegelést kizáró módon elzárja a nyilvánosság elől annak ellenére, hogy a kötött segélyhitelekkel összefüggésben a bank a kormányzati döntések végrehajtójaként közfeladatot lát el, amely során közpénzzel gazdálkodik, és amely tény a hitelezettek számára előzetesen ismert. Ebben a körben az adatok nyilvánosságához fűződő alkotmányos érdek főszabály szerint megelőzi a titokvédelmi érdekeket. Az Eximbank kezelésében lévő kettős természetű, tehát a banktitok fogalma alá tartozó közérdekű (vagy közérdekből nyilvános) adatok megismerhetősége viszont a jelen szabályozási környezetben egyáltalán nem biztosított: a nyilvánosság-korlátozás teljes körű, nem a feltétlenül szükséges és arányos mértékre szabott, illetve semmilyen mérlegelésre nincs lehetőség az adatok kiadhatósága körében. Az Alkotmánybíróság megállapította tehát, hogy a jogalkotó mulasztással előidézett alaptörvény-ellenességet idézett elő azáltal, hogy nem alkotta meg azokat a garanciális szabályokat, amelyek lehetővé teszik az információszabadság érvényesülését a közfeladatot ellátó és közpénzzel gazdálkodó Eximbank által kezelt, közérdekű vagy közérdekből nyilvános adatnak minősülő banktitok megismerhetőségével kapcsolatban, és ezért az Alkotmánybíróság az Országgyűlést arra hívta fel, hogy ezzel kapcsolatos jogalkotási feladatának tegyen eleget.

Az Alkotmánybíróság alaptörvény-ellenesnek nyilvánította és megsemmisítette a Fővárosi Törvényszék támadott végzését. Az eljárás alapjául szolgáló ügyben az indítványozó a gyermekétől különálló szülő, kapcsolattartási jogát a bíróság szabályozta. Az indítványozó a téli szünetre eső kapcsolattartás tartama alatt kívánt gyermekével külföldre utazni, azonban volt házastársa nem adta át a gyermek személyes okmányait. Az indítványozó ekkor kérelemmel fordult a bírósághoz annak érdekében, hogy a bíróság kötelezze a volt házastársat arra, hogy a kapcsolattartást szabályozó bírósági határozatnak eleget tegyen. Az elsőfokú bíróság az indítványozó kérelmének helyt adott és megállapította, hogy a volt házastárs az időszakos kapcsolattartásra vonatkozó szabályokat megszegte, egyúttal felhívta a volt házastársat a zavartalan időszakos kapcsolattartás biztosítására. Az elsőfokú bíróság kimondta, hogy az általános bírói gyakorlat szerint a gyermek átadásának módja körében a bíróság nem rendelkezik külön az okiratok átadásáról, az ugyanis a zavartalan kapcsolattartás értelemszerű feltétele. A másodfokú bíróság az elsőfokú végzést megváltoztatta, és az indítványozó kérelmét elutasította. A bíróság döntését arra alapította, hogy az adott ügyben a jogszabályokból, és nem a végrehajtandó határozatból fakad a volt házastárs kötelezettsége; jogszabályon alapuló kötelezettségszegés esetén pedig végrehajtás nem kérhető. Az indítványozó álláspontja szerint a másodfokú bíróság nem ismerte fel az ügy alapjogi relevanciáját, nem tárta fel az érintett alapvető jogok tartalmát, és bár felismerte a volt házastárs jogszabályszegését, annak következményeit nem vonta le, így Alaptörvénybe ütköző módon zárta ki a végrehajtás elrendelését. Az Alkotmánybíróság határozatában a gyakorlatának megfelelően megállapította, hogy a gyermek okmányainak át nem adásával kapcsolatos végrehajtási kérelem nem mutat túl a jóváhagyott (a gyermek elvitelének a jogát biztosító) egyezségen, hanem éppen annak végrehajtására irányul. A kapcsolattartás zavartalanságának része ugyanis, hogy az elvitel jogát jogszerűen gyakorló szülő a gyermek szükséges hatósági igazolványainak a birtokában legyen a kapcsolattartás ideje alatt. Ennek alapján a Fővárosi Törvényszék azon jogértelmezése, amely azt állapította meg, hogy nem lehet elrendelni a gyermek szükséges személyes okmányainak a kapcsolattartás idejére történő átadását az elvitel jogát gyakorló szülő számára, ha arról a felek egyezsége külön nem rendelkezik, akadályozta az Alaptörvényben biztosított kapcsolattartáshoz való jognak a maga teljességében történő gyakorlását, amely az elvitel jogát kifejezetten biztosította. Az Alkotmánybíróság ezért a támadott döntést megsemmisítette.

Az Alkotmánybíróság alaptörvény-ellenesnek nyilvánította a bírósági végrehajtásról szóló 1994. évi LIII. törvény (Vht.) 34. § (2) bekezdésének 2022. december 1-jéig hatályos második mondatát, továbbá elrendelte e rendelkezés alkalmazási tilalmát a Pesti Központi Kerületi Bíróság, valamint a Fővárosi Törvényszék előtt folyamatban lévő ügyben. Az eljárás alapjául szolgáló ügyben a végrehajtási eljárás során a végrehajtó az adós tulajdonában álló ingatlant lefoglalta. Az adós végrehajtási kifogást terjesztett elő, amelyben a végrehajtói becsértékközlésben rögzített értékkel nem értett egyet, egyúttal költségmentesség engedélyezése iránti kérelmet terjesztett elő. A másodfokú bíróság az Alkotmánybíróság eljárását kezdeményezte, mert álláspontja szerint a támadott rendelkezés különbséget tesz a végrehajtási eljárásban a végrehajtó által megállapított becsértékkel szemben a Vht. által biztosított jogorvoslattal élni kívánó jogosultak között azok vagyoni helyzete szerint azáltal, hogy kizárja a költségkönnyítés igénybevételét. A sérelmezett rendelkezés így a törvény előtti egyenlőség, az alapvető jogok mindenki számára való, megkülönböztetés nélküli biztosítása és a jogorvoslati jog sérelméhez vezet az indítványozó bíró szerint. Az Alkotmánybíróság határozatában megállapította, hogy a jogalkotó a költségkedvezmények rendszerét arra tekintettel alakította ki, hogy azok számára is nyitva álljon a bírói út, illetve a jogorvoslat különböző verziói igénybevételének a lehetősége, akik egyébként anyagilag nehezebb helyzetben vannak. A költségkedvezményeknek, mint az esélyegyenlőség megvalósulását elősegítő jogintézménynek a célja ugyanis az, hogy a kedvezőtlen anyagi helyzet ne lehessen akadálya a jogérvényesítésnek, a szociálisan hátrányos helyzetben levőket ne gátolja a bírósági úton történő igényérvényesítésében. Az Alkotmánybíróság szerint a támadott rendelkezés látszólag nem zárja el a végrehajtási kifogás benyújtásának lehetőségét a felektől, azonban a költségek előlegezése, illetőleg a letéti számlára történő befizetés igazolása nélkül a kifogás érdemi vizsgálat nélkül elutasításra kerül, ami lényegileg a valós, hatékony jogorvoslat teljes gátja. Az Alkotmánybíróság megítélése szerint az adott esetben a költségmentesség és költségfeljegyzési jog ilyen kizárásának a szükségessége az Alaptörvény I. cikk (3) bekezdésének megfelelően nem indokolható, éppen ellenkezőleg: az a jogorvoslathoz való jog érvényesülésének akadálya. Minderre tekintettel az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a Vht. 34. § (2) bekezdésének 2018. január 1-je és 2022. december 1-je között hatályban volt második mondata alaptörvény-ellenes volt.

Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a Magyar Honvédség hivatásos és szerződéses állományú katonáinak jogállásáról szóló 2001. évi XCV. törvény (Hjt.) 2012. január 1-jétől 2013. június 30-ig hatályos 229/E. § (3) bekezdésének a második mondata – amely szerint „A honvéd tisztjelölt a tiszti állományba vételét követően, legalább a honvédtiszti alapképzés kétszeresének megfelelő időtartamban köteles a Honvédségnél szolgálatot teljesíteni.” – és a 280. § (1) bekezdése 2012. január 1-jétől 2013. június 30-ig hatályos rendelkezései a Fővárosi Ítélőtábla előtt folyamatban lévő ügyben nem alkalmazhatóak. A Hjt. támadott rendelkezései értelmében az ösztöndíjszerződést kötött honvéd tisztjelölt a tiszti állományba vételét követően, legalább a honvédtiszti alapképzés kétszeresének megfelelő időtartamban köteles a Honvédségnél szolgálatot teljesíteni. Az ösztöndíjszerződést a kötelező szolgálati viszony időtartamát illetően a Honvédség egyoldalúan módosíthatta. Az Alkotmánybíróság bírói kezdeményezés alapján eljárva a 3331/2018. (X. 26.) AB határozatban (Abh.) megállapította, hogy a Hjt. 2012. január 1-jétől 2013. június 30-ig hatályos 229/E. § (3) bekezdés második mondata a Hjt. 2012. január 1-jétől 2013. június 30-ig hatályos 280. § (1) bekezdésével összefüggésben alaptörvény-ellenes volt, és megállapította, hogy az indítvány alapjául szolgáló peres ügyben, továbbá valamennyi, bármely bíróság előtt folyamatban lévő ugyanilyen tárgyú ügyben nem alkalmazhatók. Az Abh. meghozatalakor az indítványozó bíró előtt folyó, kártérítés megfizetése iránti eljárás még nem indult meg, ezért arra az Abh. hatálya automatikusan nem terjed ki, ugyanakkor a bíró az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdéséből eredő visszaható hatályú jogalkotás tilalmába ütközőnek véli a sérelmezett rendelkezéseket alkalmazását. Az Alkotmánybíróság a most meghozott határozatában megállapította, hogy az alkalmazási tilalom elrendelése szempontjából a jelen ügy az Abh.-ban befejezett üggyel alkotmányjogi szempontból azonos. Az alkalmazási tilalom jelen ügyben való elrendelésével az Alkotmánybíróság biztosítani tudja, hogy ne sérüljön a hátrányt okozó visszaható hatályú jogalkotás tilalma az indítványra okot adó ügyben. Ezek alapján az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az alkalmazási tilalom elrendelésének feltétele az ügyben fennáll, így az egyedi ügyben való alkalmazási tilalmat elrendelte.