Az Alkotmánybíróság tanácsa elutasította a Miskolci Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság 10.K.27.068/2014/7. számú ítélete alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló alkotmányjogi panaszt. Az eljárás megindításának indokaként az indítványozó előadta, hogy nyilvántartásba vett egyházként működött, de a lelkiismereti és vallásszabadság jogáról, valamint az egyházak, vallásfelekezetek és vallási közösségek jogállásáról szóló törvény hatályba lépését követően az Országgyűlés elutasította egyházkénti elismerési kérelmét és az indítványozó egyesületté alakult át. Tekintettel egyházi státusza elvesztésére, az általa fenntartott szociális szolgáltató intézmény után a 2012. évre nem folyósították számára a költségvetésből a kiegészítő egyházi normatívát. Az indítványozó a vonatkozó alkotmánybírósági határozat közzététele után kérelmet terjesztett elő az illetékes törvényszéken, hogy vegyék (ismételten) nyilvántartásba mint egyházat; a törvényszék a kérelemnek helyt adott. A Magyar Államkincstár elrendelte az állami normatíva visszafizetési kötelezettségét, ugyanakkor a kiegészítő egyházi normatíva kifizetése iránti kérelmet elutasította. Az elsőfokú határozattal szemben az indítványozó fellebbezést terjesztett elő, amelyben arra hivatkozott, hogy egyházi jogállását nem veszítette el. A fellebbezést a másodfokú hatóság elutasította, a jogerős hatósági döntéssel szemben előterjesztett felülvizsgálati kérelmet a közigazgatási bíróság ítéletével szintén elutasította, arra hivatkozással, hogy az indítványozó nem szerepelt a miniszter által vezetett egyházi nyilvántartásban. Az indítványozó a bíróság döntésével szemben ezt követően fordult az Alkotmánybírósághoz. Az Alaptörvényben biztosított jog sérelmének lényegét az indítványozó abban látja, hogy az egyházi kiegészítő állami támogatást részére nem állapítottak meg, holott az indítványozót is nyilvántartásba kellett volna vennie egyházként a miniszternek. A vallásszabadsághoz való jog vonatkozásában pedig arra hivatkozott, hogy tulajdonának diszkriminatív elvétele ellehetetlenítette karitatív tevékenységének mint vallásos cselekménynek a gyakorlását. Az Alkotmánybíróság nem találta megalapozottnak az indítványt. A közösségi célok meghatározásában – az Alaptörvény keretei között – az államnak viszonylag szabad mozgástere van; általában véve nem köteles valamely vallási közösség által kitűzött célok megvalósításában közreműködni, ha a tevékenységgel összefüggésben egyébként nem vállal állami feladatot. A vallásszabadsághoz való joggal összefüggő jogok érvényesítésében meglévő gyakorlati különbségek alkotmányos határok között maradnak mindaddig, amíg nem diszkriminatív jogi szabályozásból erednek, illetve amíg nem diszkriminatív gyakorlat eredményei. Akár az állam által vállalt közösségi feladatok megoldásáról, akár a vallási közösségek számára hozzáférhetővé tett anyagi támogatásokról, akár pedig az állam és a bevett egyházak kötelező közösségi együttműködéséről van szó, mindhárom esetkörben érvényesülnie kell az állam világnézeti semlegességének. Az indítványozó azt nem támasztotta alá, hogy a fenti szolgáltatásai az azt igénybe vevők vallásszabadságának érvényesüléséhez szorosan kapcsolódnának. Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az indítvány nem jelölt meg olyan megalapozott alkotmányos indokot, amely alapján közigazgatási bíróságnak a támadott rendelkezést az ítéletbe foglaltaktól eltérően lehetett és kellett volna értelmeznie, ezért az ítélet alaptörvény-ellenességére irányuló indítványt elutasította.

Az Alkotmánybíróság tanácsa elutasította a honvédelemről és a Magyar Honvédségről, valamint a különleges jogrendben bevezethető intézkedésekről szóló 2011. évi CXIII. törvény egyes rendelkezéseinek végrehajtásáról szóló 290/2011. (XII. 22.) Korm. rendelet 61/A. §-a és a rendvédelmi feladatokat ellátó szervek személyi állományának kártalanításáról szóló 457/2016. (XII. 23.) Korm. rendelet 1. §-a alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló alkotmányjogi panaszt. Az indítványozók a Honvéd Önkéntes Kölcsönös Kiegészítő Egészségbiztosító Pénztár korábbi tagjai. A Pénztár megbízást adott egy banknak a teljes pénzállománya egy másik pénzintézethez való átutalása céljából. Az átutalás nem teljesült, mivel a Magyar Nemzeti Bank (a továbbiakban: MNB) ugyanazon napon visszavonta a Pénztár számlavezető bankjának a működési engedélyét, majd rövid időn belül elrendelték annak felszámolását. Az MNB a fedezeti alap terhére kifizetési tilalmat rendelt el. Az indítványozók kifejtették, hogy a Pénztár a tagok egyéni számláin a nem teljesült átutalás arányos részét elkülönítette, amivel azonban ők nem rendelkezhettek. A Pénztár az elkülönített összeget később törölte a tagok egyéni számláiról, amelynek következtében veszteség érte őket. Az indítványozó álláspontja szerint a Pénztár korábbi ügyfelei közül kizárólag a honvédelmi és rendvédelmi foglalkoztatottak részesülhetnek kompenzációban, vagyis a szabályozás diszkriminatív. Az Alkotmánybíróság nem találta megalapozottnak az indítványt. A testület megállapította, hogy a támadott rendelkezések költségvetési forrásból ex gratia jelleggel nyújtanak kompenzációt egy egészségpénztár korábbi tagjainak, akik annak működésével összefüggésben anyagi hátrányt szenvedtek. Bár ilyen jellegű kedvezményre senkinek nincs alanyi joga, ha a jogalkotó ezt a megoldást alkalmazza, a jogosulti kör, a jogosultság mértéke és egyéb feltételei nem határozhatók meg önkényes módon. Az Alaptörvényt és a vonatkozó törvényi szabályozást figyelembe véve azonban megállapítható, hogy a kormányrendeletekkel ex gratia jelleggel előnyben részesített Honvédség, illetve a rendvédelmi feladatokat ellátó szerv személyi állománya kiemelten fontos, a magyar államiságot garantáló alkotmányos feladatokat látnak el. Az indítványozók számára hátrányos megkülönböztetés ésszerű, kellő alkotmányos súlyú indokokkal támasztható alá, vagyis a kormányrendeletek általi diszkrimináció nem tekinthető önkényesnek.

Az Alkotmánybíróság tanácsa elutasította a mező- és erdőgazdasági földek forgalmáról szóló 2013. évi CXXII. törvénnyel összefüggő egyes rendelkezésekről és átmeneti szabályokról szóló 2013. évi CCXII. törvény 72. § (5) bekezdésének a) pontja, valamint a 71. § (3) bekezdése a) és b) pontja és 71. § (4) bekezdésének b) pontja alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt. A kezdeményezés alapjául szolgáló ügyben az indítvány szerint a felperes ajánlattevőként megküldte egy haszonbérleti szerződés tervezetét a perben nem álló természetes személynek, mint haszonbérbeadónak. A posta a küldeményt a felperesnek „nem kereste” jelzéssel visszaküldte. A szerződést a járási hivatal jóváhagyásának hiányában nem lépett hatályba. A járási hivatal lekérte a haszonbérbeadó adatait, abból tudomására jutott, hogy a haszonbérbeadó elhunyt. A felperes a határozat bírósági felülvizsgálatát kezdeményezte akként, hogy bíróság a haszonbérleti szerződést hagyja jóvá. Álláspontja szerint jogszabálysértő a határozat, mivel a járási hivatal alperes korábban bejegyezte az érintett ingatlanra a használati megosztási rendet. A jogalkotó annak ellenére, hogy a haszonbérbeadó feladatául szabja a haszonbérleti szerződésnek az elő-haszonbérletre jogosultakkal történő közlését, elismeri azt az esetet, hogy a haszonbérbeadó személye bizonytalan, adott esetben ismeretlen marad az ügyben. A jogalkotó fikció alapján kifejezetten megengedi és elfogadja azt az esetet – amely a konkrét perbeli esetben áll fenn -, hogy olyan természetes személyt tüntetnek fel a szerződésben haszonbérbeadóként, aki már nem él, polgári jogi értelemben nincs jogképessége. A bírói kezdeményezés szerint a tulajdonjog (és részjogosítványai) korlátozásának alkotmányosan elfogadható indoka lehet a korlátozás közérdekűsége. azonban a bíróság álláspontja szerint ez a jelen esetben nem megfelelően indokolt. Az Alkotmánybíróság nem találta megalapozottnak az indítványt. Az Alkotmánybíróság mindig figyelembe vette, hogy a földtulajdon sajátos természeti és vagyoni jellemzői, nevezetesen a föld véges jószág volta, nélkülözhetetlensége, megújuló képessége, különleges kockázatérzékenysége és alacsony nyereséghozama a földtulajdon különös szociális kötöttségét testesítik meg. Ezek a körülmények indokolhatják a tulajdonosi jogokkal szemben a közérdek érvényesítését vagy a tulajdonjogszerzés korlátozását. A vizsgált esetben az örökösként érdekelt, ismeretlen új tulajdonos, mint a haszonbérbe adó jogutódja nem a haszonbérbe vevő érdekkörében felmerült okból nem tudja gyakorolni jogait, hanem más okból (hagyatéki eljárás megindításának hiányában). Jelen esetben az állam a magánjogi szerződésekbe nem úgy avatkozik be, hogy teljes mértékben megfosztja a magánjogi jogalanyokat szerződéskötési szabadságuktól, hanem az ismeretlen vagy azonosíthatatlan fél nyilatkozata helyett a törvény pótolja azt a földhasználat érdekében, a használat idejére, ellenérték fejében.

Az Alkotmánybíróság elutasította a Kúria Pfv.IV.20.561/2016/4. számú ítélete, valamint a Fővárosi Ítélőtábla 8.Pf.20.752/2015/4. számú, a Kúria ítéletével helybenhagyott ítélete alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló alkotmányjogi panaszt. Az alkotmányjogi panasz alapjául szolgáló ügyben az indítványozó adatigénylést terjesztett elő a Miniszterelnökséghez a miniszter külföldi kiküldetéseivel kapcsolatban. Az alperes a törvény által részére biztosított határidőn belül a megkeresésre nem válaszolt. Az indítványozó keresete alapján az első fokon eljárt Fővárosi Törvényszék az adatigénylés teljesítésére kötelezte az alperest, de az egyik kérdés kapcsán a kereseti kérelmet elutasította. Ezt követően a Fővárosi Ítélőtábla – az alperes fellebbezése alapján eljárva – az elsőfokú bíróság ítéletének fellebbezett rendelkezését megváltoztatta, s az indítványozó teljes keresetét elutasította. A másodfokú bíróság érvelése szerint az adatigénylés egy része olyan adatok megismerésére vonatkozott, amelyek kapcsán az alperes adatkezelői minősége nem volt igazolt. Arra hivatkozott a másodfokú bíróság, hogy a tárgyalópartnerek neve nem lehet közérdekű adat, nem válik közérdekből nyilvános adattá sem. Az indítványozó felülvizsgálati kérelmet is előterjesztett, a Kúria azonban a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta. Az indítványozó a felülvizsgálati ítélettel szemben, illetve a felülvizsgálati ítélet által helybenhagyott jogerős ítélettel szemben terjesztette elő az alkotmányjogi panaszát. Álláspontja szerint a támadott ítéletek sértik a közérdekű adatok megismeréséhez való jogot, illetve a tisztességes eljáráshoz való jogot. Az Alkotmánybíróság a panaszt nem találta megalapozottnak. Az Alkotmánybíróság nem foglalhatott állást arról, hogy az indítványozó által kiadni kért konkrét adat közérdekből nyilvános adatnak minősül-e, ennek megítélése ugyanis bírósági hatáskör. Az Alkotmánybíróság azt vizsgálhatta, hogy a bírói jogértelmezés sérti-e az Alaptörvény megszabta értelmezési tartományt. Nem sérül a közérdekű adatok megismeréséhez való jog akkor, ha a bíróság egy személyes adatok megismerésére irányuló adatigényt a személyes adatok védelmére hivatkozással megtagadhatónak minősít. Abban az esetben viszont, ha az adatigény tárgyát képező személyes adatok közérdekből nyilvános adatoknak minősülnek, akkor főszabállyá az ilyen adatok kapcsán a nyilvánosság válik, s az adatszolgáltatás a személyes adatok védelméhez való jog alapján így már nem tagadható meg. A korlátozás jogszerűségét mindig az adatkezelőnek kell bizonyítania. Az adott ügyben a Kúria megállapította, hogy bár a bizonyításra kötelezett fél kioktatása elmaradt, de mérlegelés eredményeképpen úgy ítélte meg, hogy az nem ad alapot a jogerős ítélet hatályon kívül helyezésére. Nem volt tehát megállapítható, hogy a támadott bírósági jogértelmezés korlátozta az információszabadság érvényesülését és nem volt megállapítható a tisztességes eljáráshoz való jog sérelme sem. A határozathoz párhuzamos indokolást csatolt dr. Pokol Béla, dr. Salamon László és dr. Varga Zs. András alkotmánybíró.

Az Alkotmánybíróság tanácsa elutasította a Fővárosi Ítélőtábla, mint másodfokú bíróság 8.Bf.390/2016/34. számú ítélete alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló alkotmányjogi panaszt. A panaszra okot adó ügyben az indítványozó nem magyar állampolgár, aki álnéven érkezett Magyarországra. Az idegenrendészeti hatóság kiutasította, de az indítványozó az országot nem hagyta el. Az indítványozó megismerkedett egy külföldi származású, magyar állampolgárságú férfival, aki szállást és munkalehetőséget biztosított az indítványozó számára. Az indítványozót később szállásadója felkérte arra, hogy távozzon. Az indítványozó visszatért a szállásadója házába, ahol csak szállásadójának a felesége és két gyermeke volt otthon. Az indítványozó rájuk támadt, késsel mindkettőjüket többször nyakon, illetve arcon szúrta. A sértettek az átlagost lényegesen meghaladó szenvedések között perceken belül az életüket vesztették. A Fővárosi Törvényszék az indítványozót emberölés bűntette miatt életfogytig tartó fegyházbüntetésre ítélte. A Fővárosi Ítélőtábla, mint másodfokú bíróság mindezt megerősítette. Az indítványozó alkotmányjogi panaszt nyújtott be a Fővárosi Törvényszék elsőfokú ítélete ellen. Az indítványozó szerint a bíróság megsértette a tisztességes eljáráshoz való jogát, mert a nyomozati iratokat teljes egészében nem fordíttatta le számára. Az Alkotmánybíróság a panaszt nem találta megalapozottnak. A jogszabályi rendelkezéseken alapuló bírói gyakorlat szerint a nem magyar anyanyelvű terheltnek le kell fordítani írásban a büntetőügy lényeges iratait, így a szabadságelvonásról szóló határozatot, a vádiratot és minden ügydöntő határozatot. A hazai bírói gyakorlat szerint tehát nem kell a nyomozati iratokat teljes terjedelmében lefordítani a nem magyar anyanyelvű terhelt részére, csak azokat, amelyeket a bíróság relevánsnak tart. Jelen ügyben az indítványozó rendelkezett azokkal a feltételekkel, eszközökkel és a megfelelő idővel, amely a védelemre való felkészüléshez szükséges, továbbá rendelkezésére állt minden lényeges információ és nyelvi segítség, amely a vád, az eljárási cselekmények lényegének a megértéséhez, illetve azokkal kapcsolatos álláspontjának a kifejtéséhez szükséges volt.

Az Alkotmánybíróság tanácsa elutasította a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény 416. § (4) bekezdés d) pontja és 417. § (1) bekezdés I. pontja alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló alkotmányjogi panaszt. Az indítványozó feljelentése alapján a rendőrkapitányság jelentős vagyoni hátrányt okozó hűtlen kezelés bűntette miatt rendelt el nyomozást, amelyet később – bűncselekmény hiányában – megszüntetett. Az indítványozó – mint pótmagánvádló – jogi képviselője útján vádindítványt nyújtott be. A megismételt eljárás során a vádlottat felmentették, ezt a másodfokú bíróság helybenhagyta. Az indítványozó felülvizsgálati indítványt nyújtott be, amelyet a Kúria – mint nem jogosulttól származót – elutasított. A Kúria indokolásában utalt arra, hogy a terhelt terhére kizárólag az ügyész jogosult felülvizsgálati indítvány benyújtására, a pótmagánvádlót ilyen jogosultság nem illeti meg. Az indítványozó alkotmányjogi panaszában a fegyverek egyenlőségének elve sérelmére hivatkozik, amelynek okát abban látja, hogy a pótmagánvádas eljárásban a jogalkotó aszimmetrikus módon biztosította a felülvizsgálat lehetőségét: míg a terhelt javára korlátlanul igénybe vehető e rendkívüli jogorvoslati forma, addig a pótmagánvádló számára nem áll nyitva a lehetőség, hogy a terhelt terhére felülvizsgálati indítványt nyújtson be. Az Alkotmánybíróság nem találta megalapozottnak az indítványt. Az Alkotmánybíróság korábban megállapította, hogy a felülvizsgálat – mint rendkívüli jogorvoslati forma – az alkotmányosan megkövetelt rendes jogorvoslaton túlmenő jogintézmény, így a jogalkotót széles mérlegelési jog illeti meg, hogy milyen esetben biztosít lehetőséget a felülvizsgálati eljárásra. A fegyverek egyenlőségének elve nem jelenti a vád és a védelem jogosítványainak teljes azonosságát, a jogerőt követően a terhelt javára igénybe vehető rendkívüli jogorvoslati lehetőségek általában szélesebbek. Amíg a terhelt esetében nyomós alkotmányos indok áll fenn a jogerős döntés további vitatására, addig a pótmagánvádló esetén nem tekinthető ilyennek a terhelt jogerős bírósági felmentését vagy az eljárás megszüntetését követően olyan büntető jogi igény további érvényesítése, amelyről a közvádló korábban lemondott és a sértett fellépése folytán indult pótmagánvádas eljárásban eljáró bíróságok sem ítélték megalapozottnak. Ezért az Alkotmánybíróság az indítványozó alkotmányjogi panaszát elutasította. A határozathoz Dr. Stumpf István alkotmánybíró különvéleményt csatolt.

Az Alkotmánybíróság elutasította a közigazgatási perrendtartásról szóló 2017. évi I. törvény 13. § (3) bekezdés d) pontja alaptörvény-ellenességének megállapítására, valamint a jogszabály alkalmazásának kizárására irányuló bírói kezdeményezést. A kezdeményezésben foglaltak szerint a támadott rendelkezés alapján a bíróságnak a hozzá előterjesztett keresetleveleket át kellene tennie a közigazgatási és munkaügyi bírósághoz. A kezdeményezést előterjesztő bíró három alkotmányossági kifogással élt a támadott rendelkezés kapcsán. Az első érv a jogszabályi rendelkezés érvényességét érinti, eszerint a jogalkotó ténylegesen a sarkalatossági követelményeket megkerülve szabályozta az illetékességet, vagyis a támadott rendelkezés nem pusztán az illetékességet meghatározó jogalkotói megoldás, hanem ténylegesen szervezeti kihatása is van, ami viszont már minősített többséget követelne. A második érv a bírói út igénybevételének jelentős megnehezítése azáltal, hogy azok a személyek, akik a bírói jogvédelmet kívánnák igénybe venni, sok esetben több mint 100 km-t kellene hogy utazzanak a tárgyalásra, ami a bírói út tényleges igénybevételét nehezíti. A harmadik érv pedig a bírói függetlenség sérelme, mely álláspontja szerint azáltal valósul meg, hogy a közigazgatási ügyszakos bírók a közigazgatási és munkaügyi bíróságon szinte csak munkaügyi pereket tárgyalhatnak, közigazgatásiakat alig. Az Alkotmánybíróság nem találta megalapozottnak az indítványt. Az Alkotmánybíróság mindig is nagy hangsúlyt fektetett annak vizsgálatára, hogy nem sérült-e a sarkalatosság (minősített többség) követelménye. A támadott rendelkezés nem az eljárási törvényekben megszokott, meghatározott okokon alapuló illetékességet vezet be, hanem az ügyek transzferálásával, a kijelöléses illetékesség és a területi illetékesség kibővítésének sajátos, vegyes megoldását alkalmazza. E sajátos szabály az általános illetékesség mellett érvényesül és ahhoz hasonlóan ahhoz általános jellegű, bevezetésének elvi akadálya nincsen. Az érintettek számára valóban több utazással jár, ha meg kívánnak jelenni a bíróság előtt, mindaddig azonban, amíg e szabályok ténylegesen nem zárják el a jogvitában érdekelt felet attól, hogy ügyét bíróság elé vigye, a támadott rendelkezések nem ellentétesek az Alaptörvénnyel. A bírói függetlenség sérelmének vonatkozásában az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy az indítvány alapján a bírói függetlenség és az illetékességi szabályok közötti alkotmányjogi összefüggés nem állapítható meg. A határozathoz dr. Varga Zs. András alkotmánybíró párhuzamos indokolást, dr. Salamon László alkotmánybíró különvéleményt csatolt.

Az alkotmányjogi panasz alapjául szolgáló ügy alperese egy országos napilap kiadója volt. A lapban megjelent egy cikk, a következő címmel: „Kényszerítés miatt nyomoznak” egy – konkrétan nevén nevezett – „püspök ellen”. A címben említett megyéspüspök az I. rendű felperes, később az alkotmányjogi panasz egyik indítványozója lett. A lap a cikk további részében úgy fogalmazott: az ügyészség kényszerítés bűntettének gyanúja miatt nyomozást rendelt el a megyéspüspök és a püspöki helynök „cselekedeteivel kapcsolatban”.

A felperesek jogaik védelmében a bírósághoz fordultak. Álláspontjuk szerint a lap valótlanul állította, hogy bármilyen bűncselekmény miatt nyomozás indult volna ellenük, a valóságban ugyanis a meggyanúsításukra nem került sor, a nyomozás ismeretlen tettes ellen folyt. A cikk címe annak ellenére az egyikükkel szembeni nyomozásról szólt, hogy velük gyanúsítást nem közöltek. Többlépcsős bírósági eljárást követően a felperesek végül alkotmányjogi panasszal fordultak az Alkotmánybírósághoz. Az indítványozók szerint a Kúria alaptörvény-ellenesen járt el, mikor megengedhetőnek találta azt, hogy a sajtócikk címe valótlanságot tartalmazzon.

Az Alkotmánybíróság hangsúlyozta: ha a sajtócikk egésze összességében valós tájékoztatást nyújt, akkor a cikk egyes mondataiban vagy fordulataiban fellelhető kisebb pontatlanságok, valótlanságok nem nyújtanak alapot jogi felelősségre vonásra. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint ugyanakkor a szóban forgó szempontokat eltérően kell érvényesíteni egy cikk címének megítélésekor. A sajtócikk címe a személyiségvédelmi fókuszú értékelés során nem képez egy egységet a sajtócikk többi részével.

A támadott kúriai döntésben foglalt jogértelmezésnek az a része tehát, amely szerint a cikk címében foglalt valótlanságot a cikk egészének fényében kell megítélni, nem felel meg az alkotmányossági szempontoknak. Az Alkotmánybíróság ezért a támadott bírói döntést megsemmisítette. Az ügyben megismételt eljárásra fog sor kerülni, mivel az ügyben szereplő konkrét cikk jogszerűségéről való döntés továbbra is az ítélkező bíróság feladata.

A határozathoz dr. Horváth Attila, dr. Pokol Béla, dr. Szívós Mária és dr. Varga Zs. András párhuzamos indokolást csatolt.

Az Egységes Szabadalmi Bíróság olyan nemzetek feletti bírói fórum, amely európai szabadalmak bitorlásával és érvényességével kapcsolatos jogvitákban jár majd el. Az erről szóló megállapodást az Európai Unió 25 tagállama – köztük Magyarország – írta alá.

A Kormány indítványa két absztrakt alkotmányjogi kérdést vetett fel. Az első kérdés az volt, hogy az Alkotmánybíróság a jelen megállapodáshoz hasonló ún. megerősített együttműködéseket az uniós jog részének tekinti-e, vagy pedig nemzetközi jog alapján kötött szerződésként kezeli. E vizsgálat keretében az Alkotmánybíróság emlékeztetett: a 22/2016. (XII. 5.) AB határozat megállapította, hogy Magyarország az Európai Unióhoz történt csatlakozásával nem szuverenitásáról mondott le, hanem csak egyes hatáskörök közös gyakorlását tette lehetővé, ennek megfelelően Magyarország szuverenitásának fenntartását kell vélelmezni az Európai Unió alapító szerződéseiben megállapított jogokhoz és kötelezettségekhez képest további hatáskörök közös gyakorlásának megítélésekor (ún. fenntartott szuverenitás vélelme).

A testület álláspontja szerint a megerősített együttműködési forma közjogi értelemben sajátos megítélés alá esik. Magyarország köthet olyan nemzetközi szerződést, amelynek csak uniós tagállamok a részesei, és amelynek keretében a létrehozott intézmény uniós jogot alkalmaz, mindez azonban csupán akkor válik az uniós jog részévé, amennyiben ennek jogalapja az alapító szerződésekben megtalálható. Ezt a konkrét együttműködés esetében a Kormánynak kell vizsgálnia. Amennyiben jelen ügyben úgy ítéli meg, hogy az Európai Unió alapító szerződései az intézmény létrehozására vonatkozó hatáskört már meghatározták, úgy az ezt végrehajtó nemzetközi szerződés kihirdetésének jogalapja az Alaptörvény E) cikke, egyéb esetben pedig az Alaptörvény Q) cikke.

A második eldöntendő kérdés az volt, hogy nemzetközi jogi szerződés esetében a kihirdetéshez milyen érvényességi kellékek szükségesek. Ennek megválaszolásakor az Alkotmánybíróság elsőként arra volt tekintettel, hogy a felállítandó Egységes Szabadalmi Bíróság nem csupán az uniós jogot alkalmazza az eljárása során, hanem a tagállamok nemzeti jogát is. Az Alkotmánybíróság emlékeztetett arra is, hogy a bírói fórumot létrehozó nemzetközi megállapodások tipikus esetének az felel meg, hogy a létrehozott fórumok valamilyen speciális jogorvoslati funkciót látnak el. Ehhez képest az egyes ügycsoportokra létrehozott nemzetközi különbíróság különlegessége az, hogy nem csupán a perorvoslat, hanem az alapügy is a speciális bírósághoz kerül át. Ezért a hazai bírósági struktúrát kiegészítő nemzetközi fórum működése azzal járna, hogy az ide tartozó, magánfelek közti jogviták teljes mértékben kikerülnek a hazai bíróságok joghatósága alól, ami szükségképpen érinti az Alaptörvény hazai bíróságokról szóló fejezetét. Az Alaptörvény ugyanis kivételt nem engedő módon írja elő azt, hogy minden hazai illetőségű magánjogi jogvitában a hazai bíróságok döntenek. Az Alkotmánybíróság ebből arra a következtetésre jutott, hogy magánjogi jogviták egy csoportjának elbírálására vonatkozó joghatóságot nemzetközi intézményre átruházó nemzetközi szerződés a hatályos alaptörvényi szabályozás alapján nem hirdethető ki.

Az indítványozó országgyűlési képviselők szerint a kifogásolt szabály egyes esetekben lehetetlenné teszi büntetőeljárás lefolytatását minősített adattal visszaélés miatt. A támadott rendelkezés alapján ugyanis büntetőeljárásnak csak az adott adatfajta minősítésére jogosult szerv vagy személy feljelentése alapján van helye. Így olyan esetekben, amikor a bűncselekményt maga a minősítő követi el, büntetőeljárás kizárólag az elkövető saját feljelentése alapján indulhat.
Az Alkotmánybíróság leszögezte: a büntetőhatalom gyakorlása nem csupán jogosítvány, hanem az állam Alaptörvényből fakadó kötelezettsége. Bűncselekmény elkövetésekor ezért az állam köteles gondoskodni arról, hogy az elkövető felelősségre vonása érdekében a büntetőeljárás meginduljon. Minősített adattal visszaélés esetén büntetőeljárás indítására kizárólag a minősítésre jogosult szerv vagy személy feljelentése alapján van lehetőség. Azokban az esetekben azonban, amikor a feljelentés a minősítésre jogosult személyét érintené, az önvádra kötelezés tilalma miatt a minősítő mentesül a feljelentés kötelezettsége alól. A hatályos szabályozás alapján ilyenkor nincs egyéb lehetőség a büntetőjogi felelősségre vonásra, vagyis az állam nem tudja teljesíteni alkotmányos kötelezettségét. Az Alkotmánybíróság szerint megfelelő jogalkotással megteremthető az összhang a vonatkozó büntetőjogi szabályozás és az Alaptörvény között. A testület ezért jogalkotói mulasztással előidézett alaptörvény-ellenességet állapított meg, és felhívta az Országgyűlést, hogy jogalkotói feladatának még az idén tegyen eleget.