EN

Az Alkotmánybíróság elutasította az országgyűlési képviselői igazolvánnyal történő belépés rendjéről szóló 18/2018. (XII. 15.) HM rendelet 1. § a) és b) pontja, 2. § „- az objektum zárt területei kivételével -” szövegrésze, valamint a 3. §-a, továbbá a Magyar Honvédség Szolgálati Szabályzatának kiadásáról szóló 24/2005. (VI. 30.) HM rendelet Melléklete 184/A.2. pontjában „a Honvéd Vezérkar főnöke által előzetesen, esetenként kiadott engedély alapján, az abban meghatározott terjedelemben” szövegrész, valamint a 184/A.3. pontjai alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt. Az indítványozó országgyűlési képviselők szerint a rendeletek támadott rendelkezései túlterjeszkednek a jogalkotási felhatalmazáson, és ellentétesek az Országgyűlésről szóló törvény 98. § (1) és (4) bekezdéseivel. A rendelkezések továbbá együttes hatásukban tartalmilag kiüresítik, illetve önkényesen korlátozhatóvá teszik az országgyűlési képviselőknek a parlamenti ellenőrzési jogkörökkel szoros összefüggésben álló jogosultságait, ami a hatalommegosztás elvével és a jogbiztonság követelményével, a képviselőket megillető jogok és kötelezettségek egyenlőségével, valamint a közérdekű adatok nyilvánosságával is ellentétes. Az Alkotmánybíróság határozatában kifejtette, hogy a zárt területek kijelölése teszi azt lehetővé, hogy a képviselők belépése nem esik teljes tilalom alá, hanem csak bizonyos területek vonatkozásában korlátozott. Az objektumok területén működésükből kifolyólag a nemzeti és külföldi érzékeny adatok, úgy mint honvédelmi, illetve nemzetbiztonsági érdekből nem nyilvános, valamint minősített adatok nagyarányú kezelése jellemző. A honvédelmi szervezetek sajátos rendeltetéséből fakadóan a személyi állomány tevékenysége olykor balesetveszélyes és egészségkárosító munkakörülmények között zajlik. E körülmények kifejezetten indokolttá teszik a szigorú rendszabályok szerinti beléptetést, és az ezek szerinti objektumon belüli személymozgást mind a honvédelmi objektumokban, mind az objektumok zárt területein, nem csupán közérdekből, hanem a belépni szándékozók épsége, biztonsága érdekében is. A korlátozás indokaként elfogadható továbbá a honvédelmi tevékenység kiemelt szerepe, a speciális feladatok ellátása szükségszerűen speciális szabályok megalkotását és alkalmazását teszik szükségessé. A honvédelmi szervezetek nem hasonlíthatóak össze más közigazgatási szervekkel, közintézetekkel és közintézményekkel, amelyek nem látnak el az ország szuverenitásának védelme szempontjából kiemelt és speciális feladatokat. Az Alkotmánybíróság tanácsa ezért nem tekintette alaptörvény-ellenesnek a támadott szabályozást, így az országgyűlési képviselők indítványát elutasította.

Az Alkotmánybíróság elutasította a Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény (Btk.) 16. § a) pontja alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló bírói kezdeményezést. A Btk. sérelmezett rendelkezése értelmében nem büntethető a Btk. 160. § (1) és (2) bekezdése szerinti emberölés bűntettének elkövetője, ha az elkövetéskor a tizennegyedik életévévét nem töltötte be, kivéve, ha az elkövetéskor a tizenkettedik életévét betöltötte, és rendelkezett a következmények felismeréséhez szükséges belátással. A törvényszék előtt folyamatban lévő ügyben az elkövetéskor a 14. életévét még nem betöltött vádlottat az ügyészség a Btk. 160. § (1) bekezdésébe ütköző, társtettesként elkövetett emberölés bűntettével vádolja. Az indítványozó bíró szerint az Alaptörvény értelmében a tizennegyedik életévet be nem töltött személyek magatartására meghozott szabályoknak még akkor is a gyermekek védelmét és érzelmi-erkölcsi fejlődését kell biztosítaniuk, ha bűncselekményt követtek el. Az indítvány szerint a kifogásolt szabályozással a jogalkotó több szempontból sem teljesítette a bűncselekmény törvényi tényállását megvalósító gyermekek védelmére vonatkozó kötelezettségét, mivel egyrészről büntethetővé tételüknél nem vette figyelembe, hogy a testi és szellemi fejlődésük felgyorsulásával érzelmi fejlődésük nem egyenesen arányos; másrészről magatartásukat kötődni és megfelelni vágyás alakítja. Az Alkotmánybíróság határozatában megállapította, hogy az indítványban kifogásolt jogszabályi rendelkezés az Alaptörvényből fakadó, a gyermeknek a megfelelő testi, szellemi és erkölcsi fejlődéséhez szükséges védelemhez és gondoskodáshoz való jogát sem szükségtelenül, sem aránytalanul nem korlátozza. Ezért a Btk. 16. § a) pont alaptörvény-ellenességének a megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt elutasította. Ezzel együtt az Alkotmánybíróság a jogbiztonságból fakadó követelményekre figyelemmel, valamint az igazságügyi szakértői tevékenység egységes és magas színvonalú ellátása érdekében szükségesnek tartja és szorgalmazza a belátási képesség vizsgálata egységes szakmai szempontrendszerének meghatározását és rögzítését akár a jogi szabályozásban, akár kapcsolódó módszertani levél megalkotásával.

Az Alkotmánybíróság alaptörvény-ellenesnek nyilvánította és megsemmisítette Tata Város Önkormányzat Képviselő-testületének a telekadóról szóló 14/2014. (VI. 2.) önkormányzati rendelete 2. §-át, és megállapította, hogy az alkotmányjogi panasz alapjául szolgáló ügyben nem alkalmazható. Az indítványban kifejtettek szerint az indítványozó, pályázat útján külterületi, kereskedelmi szolgáltató övezet besorolású ingatlant vásárolt. Az önkormányzat egy 2012-es rendelet-módosítással a tételes telekadó összegét 110 Ft/m2-re emelte, amely alapján a jegyző olyan mértékű telekadót vetett ki az ingatlan után, amelynek éves összege meghaladta az ingatlan vásárláskori forgalmi értékét. A másodfokon eljáró kormányhivatal az elsőfokú határozatot helybenhagyta. Az indítványozó keresetet nyújtott be a másodfokú határozattal szemben. A megismételt eljárásban a panaszban is sérelmezett ítéletével a Győri Törvényszék a jogerős hatósági határozatot az elsőfokú határozatra kiterjedően megváltoztatta, a 2014. évi telekadó fizetési kötelezettséget mellőzte, míg a 2015. évre vonatkozóan a telek vásárláskori forgalmi értékét meghaladó adót állapított meg, egyúttal megállapította, hogy a 2015. és ezt követő évre megállapított telekadó mértéke nem konfiskáló jellegű. Az indítványozó álláspontja szerint a Kúria Önkormányzati Tanácsa döntése alapján meghozott ítélettel kiszabott adófizetési kötelezettség nem felel meg a teherbíró képességhez kötöttség elvének és az arányosság követelményének. Álláspontja szerint az az adómérték, amely évente a vagyon értékének 60-70%-át kiteszi, súlyosan aránytalan és konfiskáló jellegű, ezért alaptörvény-ellenes, mert kevesebb mint másfél év alatt felemészti az adótárgyat. Az Alkotmánybíróság határozatában megállapította, hogy az indítványozó ügyében az elvonás szintje határesetet egyik adóévben sem képzett, egyértelműen túlterjeszkedett az arányos közteherviselésből fakadó telekadó-fizetési kötelezettségen, azaz súlyosan aránytalan volt. Az önkormányzat által előadott szempontok az alkotmányossági szempontú mérlegelésbe nem voltak bevonhatók az ügyben. Az adómérték tehát valóban konfiskáló volt; az indítványozó tulajdonhoz való jogát úgy korlátozta súlyosan, hogy nélkülözte közteherviselési kötelezettségben foglalt legitimációt. Az Alkotmánybíróság tanácsa ezért a sérelmezett rendelkezést megsemmisítette, továbbá az indítványozó ügyében elrendelte az alkalmazási tilalmát.

Az Alkotmánybíróság alaptörvény-ellenesnek nyilvánította és megsemmisítette a Gyulai Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság és a Gyulai Törvényszék támadott végzéseit. Az eljárás alapjául szolgáló ügy kapcsán az indítványozó előadta, hogy jogi képviselője útján keresetlevelet nyújtott be, amelyben jogi képviselője kérte a tárgyalás esetleges távollétében való megtartását. A bíróság az idéző végzésben tájékoztatta az indítványozót, hogy a fél köteles gondoskodni arról, hogy a perfelvételi tárgyaláson személyesen vagy jogi képviselője útján nyilatkozatot tudjon tenni. Az indítványozó a tárgyaláson személyesen megjelent, ennek ellenére a bíróság megszüntette az eljárást, arra hivatkozva, hogy az indítványozó jogi képviselője az első tárgyalást elmulasztotta. A másodfokú bíróság a döntést helybenhagyta. Az indítványozó álláspontja szerint az eljárás sértette a tisztességes bírósági eljáráshoz való jogát, mivel a bíróság téves tájékoztatást nyújtott, nem hívta fel az indítványozó figyelmét arra, hogy a jogi képviselő részvétele nem mellőzhető a perfelvételi tárgyaláson. Az Alkotmánybíróság határozatában megállapította, hogy a Gyulai Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság azzal, hogy a törvény kifejezett rendelkezésébe ütköző, a mulasztás következményeire való kötelező figyelem felhívást elmulasztotta, majd ezt követően a jogi képviselő távolmaradása miatt, a mulasztás jogkövetkezményeit alkalmazta, az eljárást megszüntető végzéseivel Alaptörvénybe ütköző módon fosztotta meg az indítványozókat a bírósághoz fordulás jogának tényleges gyakorlása lehetőségétől. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint továbbá a Gyulai Törvényszék az ügyekben benyújtott fellebbezések elbírálása során nem volt tekintettel az ügyek alkotmányjogi összefüggéseire és jelentőségére, valamint az ügyek más sajátos, egyedi körülményeire sem. Az Alkotmánybíróság megítélése szerint az így bekövetkezett alapjogsérelem érdemben befolyásolta a bíróságoknak az indítványozók jogszolgáltatásra irányuló igényénék megtagadását eredményező döntéseit, ezért azok megsemmisítéséről döntött.

Az Alkotmánybíróság alaptörvény-ellenesnek nyilvánította és megsemmisítette a közgyűjteményekben őrzött vitatott tulajdonú kulturális javak visszaadásának rendjéről szóló 449/2013. (XI. 28.) Korm. rendelet hatályon kívül helyezéséről és az azzal összefüggő átmeneti rendelkezésekről szóló 22/2019. (II. 25.) Korm. rendelet 2. §-át, továbbá a bírói kezdeményezés alapjául szolgáló ügyben alkalmazási tilalmat rendelt el. Az indítványozó Kúria előtt folyamatban lévő felülvizsgálati eljárás tárgya a felperesek kérelme két, a Szépművészeti Múzeum gyűjteményébe tartozó táblakép visszaadása iránt. A restitúciós eljárásra vonatkozó jogszabályok az eljárás alatt megváltoztak: 2019. január 26-án hatályba lépett a közgyűjteményekben őrzött vitatott tulajdonú kulturális javak visszaadásának rendjéről szóló 449/2013. (XI. 28.) Korm. rendelet (a továbbiakban: R1.) hatályon kívül helyezéséről és az azzal összefüggő átmeneti rendelkezésekről szóló 22/2019. (II. 25.) Korm. rendelet (a továbbiakban: R2.), amelynek 2. §-a szerint a folyamatban lévő és a megismételt eljárásokat az R2. rendelkezései szerint kell lefolytatni. Az új szabályozás értelmében az igénylőnek igazolnia kell, hogy kérelme kétséget kizáróan megalapozott; ezzel szemben az R1. rendelkezései szerint az igénylőnek a tulajdonjogát csak valószínűsítenie kellett, míg a tulajdonjog kétséget kizáró bizonyítását az államtól várta el a jogszabály. A Kúria álláspontja szerint a jogszabályváltozás az igénylőkre nézve hátrányosan változott; az új rendelkezés nem csupán egy eljárásjogi szabály folyamatos ügyekben való alkalmazását írta elő, hanem az eljárás során alkalmazandó, a korábbitól eltérő, annál terhesebb anyagi jogi jellegű feltételek alkalmazását kívánja meg, így a visszaható hatály tilalmába ütközik. Az Alkotmánybíróság határozatában megállapította, hogy a jogalkotónak nyilvánvalóan lehetősége van arra, hogy általa fontosnak tartott szempontokat átértékeljen a jogalkotás során, akár úgy is, hogy más, Alaptörvényben megfogalmazott értékeket is megjelenítsen vagy az erre vonatkozó kötelezettség hiányában akár mellőzzön. Mindezek mellett azonban az Alaptörvény P) cikkéhez nem rendelhető olyan értelmezés, amely a visszaható hatályú jogalkotás tilalmának áttörésére adna felhatalmazást, még olyan esetben sem, ha a jogalkotó a P) cikk alapján az őt terhelő kötelezettség tekintetében, a kulturális örökségvédelem szempontjait erősíteni kívánja. Az intézményvédelmi struktúrával kapcsolatos korrekciós törekvés is csak a visszaható hatályú jogalkotás tilalmának tiszteletben tartásával, a két követelmény összhangját biztosítva érvényesíthető. Az eljárás alapjául szolgáló ügyben alkalmazandó támadott jogszabályszöveg a visszaható hatályú jogalkotás tilalmába ütközik, így az Alkotmánybíróság a megsemmisítéséről, valamint az alkalmazás tilalmáról rendelkezett.

Az Alkotmánybíróság a tisztességtelen piaci magatartás és a versenykorlátozás tilalmáról szóló 1996. évi LVII. törvény (Tpvt.) 95/E. § (2) bekezdését és a 95/F. § (1) bekezdését érintően az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdése alapján alkotmányos követelményként állapította meg, hogy a 2017. január 15-e előtt létrejött összefonódások vizsgálatára irányuló eljárásokban, beleértve a megismételt eljárásokat is, nem alkalmazható a 95/F. § (1) bekezdése szerinti átmeneti rendelkezés. Az Alkotmánybíróság továbbá alaptörvény-ellenesnek nyilvánította és megsemmisítette a Kúria, a Fővárosi Törvényszék támadott ítéleteit, valamint a Gazdasági Versenyhivatal (GVH) támadott végzéseit. Az eljárás alapjául szolgáló ügyben az indítványozó gazdasági társaság egy másik gazdasági társaság üzletrészei 30%-ának megszerzését követően összefonódás engedélyezése iránti kérelmet nyújtott be a GVH-hoz. A megismételt eljárásban a GVH versenyfelügyeleti eljárást indított, végzésével adatközlésre hívta fel az indítványozót. Az indítványozó a meghosszabbított határidőig csak részben tett eleget az adatszolgáltatásnak, az érintett piacon elért részesedést árbevétel alapján számítva egyáltalán nem mutatta be, annak irrelevanciáját hangsúlyozta. A hiányos adatszolgáltatás miatt a GVH 20 millió forint bírságot szabott ki. A végzés ellen az indítványozó megtámadási pert kezdeményezett, melyben kérte a végzés megsemmisítését, a befizetett bírság és törvényes kamata visszafizetését. A keresetet az elsőfokú bíróság elutasította. A Kúria az elsőfokú ítéletet hatályában fenntartotta. Az indítványozó álláspontja szerint az ítéletek sértik a tisztességes bírósági eljáráshoz való jogot, mert a bíróság indokolatlanul, önkényesen hagyott figyelmen kívül közvetlenül irányadó jogszabályi rendelkezéseket, továbbá időben hatálytalan összefonódás-ellenőrzési szabályokra alapozta döntését. Nézete szerint a Kúria az ügy lényeges részei tekintetében nem adott kellő indokolást, ami szintén a tisztességes eljáráshoz való jog sérelmét eredményezte. Álláspontja szerint a bejelentéses eljárás szabályainak adott ügyben történő alkalmazása a visszaható hatályú jogalkalmazás tilalmába is ütközik. Nézete szerint a GVH a megismételt eljárás során megsértette a tisztességes hatósági eljáráshoz való jogát, mivel az összefonódás tárgyának átminősítésével túllépte hatáskörét. Az Alkotmánybíróság határozatában megállapította, hogy a Tpvt. 95/E. § (2) bekezdésének figyelmen kívül hagyása és a Tpvt. 95/F. § (1) bekezdésének jogalap nélküli alkalmazása az indítványozó ügyében sérti a visszaható hatályú jogalkalmazás tilalmát, mert egyrészről az új összefonódás-bejelentési űrlap kitöltésének előírása, és a megismételt eljárásban az igazgatási szolgáltatási díj megfizetésére kötelezés olyan új hátrányos kötelezettségeket jelentett az indítványozó számára, amelyek a régi fúziós rezsim alapján nem terhelték. Másrészről az indítványozó kérelmezői státuszának el nem ismerése, illetve a Kúria alapeljárásban hozott ítéletének összefonódás-bejelentéssé minősítése elvonta az indítványozó rendelkezési jogát, lényegesen korlátozva ezzel az ügyféli jogait.  A módosított eljárási bírság jogintézménye alapján továbbá az indítványozóval szemben kiszabott eljárási bírság jogellenessé nyilvánított olyan indítványozói magatartást, amely esetében a régi kérelmes fúziós rezsim hatálya alatt csak hiánypótlás kiadásának lett volna helye. Az Alkotmánybíróság ezért a támadott szabályozáshoz alkotmányos követelményt fűzött, továbbá a támadott döntések megsemmisítéséről döntött.

Az Alkotmánybíróság alaptörvény-ellenesnek nyilvánította és megsemmisítette a Kúria támadott ítéletét. Az eljárás alapjául szolgáló ügyben az indítványozók jogelődje munkaviszonyt létesített az alperesi gazdasági társaság jogelődjével, amely munkaviszonyra kiterjedt a kollektív szerződések hatálya. Az alperes jogelődje időközben köztulajdonban álló munkáltatóvá vált. Az alperes felmondással megszüntette a felperesi jogelőd munkaviszonyát, azonban az elszámolás során a kollektív szerződés rendelkezéseit nem alkalmazta, így a hosszabb felmondási időhöz és a végkielégítéshez való alapjoga sérült. Az elsőfokú bíróság kötelezte az alperest a végkielégítés és a felmondási időre járó távolléti díj, valamint a kifizetett végkielégítés és távolléti díj különbözetének, kamatainak és a perköltség megfizetésére. Álláspontja szerint az átmeneti szabályok értelmében a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (Mt.) hatályba lépése előtti kollektív szerződési rendelkezések érvényesnek tekintendők.  A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság döntését helybenhagyta. A Kúria ítélete szerint a jogszabály a köztulajdonban levő munkáltatónál az Mt. hatályba lépésekor fennálló munkaviszony különös szabályait rendezte, és álláspontja szerint a köztulajdonban nem álló munkáltatókra a hivatkozott átmeneti szabály nem terjed ki. Indokolása szerint nincs olyan átmeneti szabályt, amely az indítványozók ügyére irányadó lenne, a jogalkotó ugyanis nem kívánta fenntartani ebben a tényállásban az Mt. hatálybalépését megelőzően létrejött megállapodásokat. Ennek megfelelően a Kúria az ítéletet megváltoztatta, és a keresetet elutasította. Az indítványozók álláspontja szerint a Kúria az indokolásában a jogszabályokat nem a céljukkal és az Alaptörvénnyel összhangban értelmezte, a hátrányos megkülönböztetés tilalmába ütközik és sérti a munkavállalók alapvető jogait. Az Alkotmánybíróság határozatában kifejtette, hogy a 17/2022. (VIII. 1.) AB határozatban azonos alkotmányossági kérdésekről döntött, mint amelyet a jelen ügyben a bírói döntés elleni alkotmányjogi panasz is felvet, és abban az ügyben a Kúria ítéletét megsemmisítette. Ebben a határozatban az Alkotmánybíróság kifejtette,  hogy a kollektív szerződés kötéséhez való jogra, a kollektív szerződés jogforrási funkciójára, a kollektív szerződés talaján létrejött munkaszerződésekben biztosított alanyi jogok védelmére, az alanyi jogoknál az önkényes eredményre vezető jogértelmezés tilalmára tekintettel az az értelmezés felel meg az Alaptörvény szerinti értelmezési szabálynak, amely a munkavállalók alanyi jogait illetően nem tesz különbségez az Mt. hatálybalépése előtt kötött kollektív szerződések és ezek érintett munkavállalói alanyi jogai között aszerint, hogy a munkáltató az Mt. hatályba lépése előtt vagy után került köztulajdonba. Az Alkotmánybíróság nem látott okot arra, hogy a jelen ügyben ettől a korábbi döntéstől eltérjen, ezért a Kúriának a jelen ügyben az indítványban támadott ítéletét szintén megsemmisítette.

Az Alkotmánybíróság alaptörvény-ellenesnek nyilvánította és megsemmisítette a Kúria és a Pécsi Törvényszék támadott ítéletét, valamint a Baranya Megyei Kormányhivatal támadott határozatát. Az eljárás alapjául szolgáló ügyben az indítványozó haszonbérelt egy szántó művelési ágú ingatlant, a szerződés 2020 végén lejárt, az annak megújítására tett tárgyalások nem vezettek eredményre. A haszonbérbeadó egy új haszonbérlővel 2020 októberében kötött haszonbérleti szerződést, melyre vonatkozóan az indítványozó mint volt haszonbérlő, a földforgalmi törvény alapján elfogadó nyilatkozatot tett. A haszonbérleti szerződés jóváhagyását a használati megosztásról szóló megállapodás mellékletét képező térképi kimutatás hiánya miatt a kormányhivatal megtagadta. Az indítványozó haszonbérleti szerződésének megszűnését követően, 2021 januárjában a haszonbérbeadó és az új haszonbérlő ismét haszonbérleti szerződést kötöttek, melyre az indítványozó ismét elfogadó jognyilatkozatot nyújtott be. A kormányhivatal a haszonbérleti szerződést a haszonbérbeadó és az új haszonbérlő között jóváhagyta, tekintettel arra, hogy az indítványozó nem minősült volt haszonbérlőnek. Az indítványozó a kormányhivatal határozatát keresettel támadta meg, az elsőfokú bíróság a keresetet elutasította, a Kúria az ítéletet hatályában fenntartotta. Az indítványozó álláspontja szerint az ítéletek sértik a jogbiztonság követelményét és a tisztességes bírósági eljáráshoz való jogát, mivel a bíróságok jogértelmezése ellentétes a 3353/2021. (VII. 28.) AB határozatban foglalt alkotmányos követelménnyel. Az Alkotmánybíróság határozatában megállapította, hogy az alkotmányos követelménnyel az Alkotmánybíróság a jogalkalmazó jogértelmezését segíti annak érdekében, hogy a bíróság ítélkezési tevékenysége (és így végső soron maga a bírói döntés) megfeleljen az Alaptörvény egészéből fakadó követelményeknek. Amikor az Alkotmánybíróság a lehetséges jogértelmezések közül kiválasztja az Alaptörvénnyel összhangban álló értelmezést, az Alkotmánybíróság (nem lévén jogalkotó szerv) szükségképpen mindig olyan jogértelmezést választ, amely már eleve benne rejlett a normában, még akkor is, ha esetleg annak jogalkalmazói kimondására korábban nem, vagy nem az alkotmányos követelménynek megfelelő tartalommal került sor. Az Alkotmánybíróság ezért nemcsak a bírósági ítéleteket semmisítette meg, hanem a hivatkozott alkotmánybírósági határozat előtt született kormányhivatali döntést is.

Az Alkotmánybíróság alaptörvény-ellenesnek nyilvánította és megsemmisítette a bírósági végrehajtásról szóló 1994. évi LIII. törvény (Vht.) 15. § (1) bekezdés b) pontját. A bírói kezdeményezés alapjául szolgáló ügyben a végrehajtást kérő végrehajtási lap kibocsátása iránti kérelmet terjesztett elő ügyvédi munkadíj végrehajtása iránt, ugyanis a bíróság végzésében megállapította, hogy a terhelt ellen folyamatban volt pótmagánvádas büntetőeljárásban védői díj és költség merült fel, melyet az adós köteles megfizetni a végrehajtást kérő részére. A büntetőeljárásról szóló 2017. évi XC. törvény (Be.) 813. § (2) bekezdése értelmében, ha a vádat a pótmagánvádló képviselte, és a bíróság a vádlottat felmenti, vagy vele szemben az eljárást megszünteti, a pótmagánvádló a határozat jogerőre emelkedésétől számított egy hónapon belül megtéríti a vádlott védőjének azon díját és költségét, mely a pótmagánvádló fellépését követően keletkezett. A bíróság álláspontja szerint a sérelmezett rendelkezés alapján nem lehetséges a végrehajtás elrendelése, tekintve, hogy a végrehajtási lap kiállításának akkor van helye a büntetőügyben hozott határozat esetén, ha az polgári jogi igénynek helyt adó rendelkezést tartalmaz. A bűnügyi költség megfizetésére vonatkozó rendelkezés esetén a végrehajtás elrendelése nem lehetséges. Az Alkotmánybíróság határozatában megállapította, hogy a bírósághoz fordulás jogának immanens részét képezi a határozatok végrehajthatósága. Az érintett ügyben a korlátozás abból adódik, hogy nincs mód egy bírósági határozatban megállapított pénzkövetelés érvényesítésére. Az Alkotmánybíróság a támadott jogszabályi rendelkezés, a kapcsolódó jogszabályi környezet és az azzal összefüggő jogalkotói tevékenység vizsgálata során sem tudott feltárni olyan alkotmányos célt, amely kellő módon alátámasztaná annak szükségességét, hogy egy pénzkövetelés, a konkrét ügyben a meghatalmazott védőt a Be. 813. § (2) bekezdése alapján megillető vagyoni követelés végrehajtására egyáltalán ne legyen mód. Az Alkotmánybíróság így arra a megállapításra jutott, hogy az, hogy a Vht. 15. § (1) bekezdés b) pontja nem teszi lehetővé a Be. 813. § (2) bekezdésében foglalt díj és költség megtérítését a meghatalmazott védő számára, elvonja a bírósághoz fordulás jogának lényegét, ezért szükségtelenül korlátozza a tisztességes eljáráshoz való jogot. Az Alkotmánybíróság ezért a támadott rendelkezés megsemmisítéséről határozott.

Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a nemzeti köznevelésről szóló 2011. évi CXC. törvény 8. § (2) bekezdésének alkalmazása során az Alaptörvény XVI. cikk (1) és (2) bekezdéseiből fakadó alkotmányos követelmény, hogy az óvodai foglalkozáson való részvétel alóli felmentés mindig csak az adott óvodai nevelési évre szólhat. A felmentésre vonatkozó kérelem annak az évnek az április 15. napjáig, amelyben a gyermek az ötödik életévét betölti, első alkalommal vagy (korábbi felmentési kérelem esetén) ismételten is előterjeszthető; a felmentésre vonatkozó kérelem nem utasítható el érdemi vizsgálat nélkül, formai okból akkor, ha a szülő a felmentési kérelmét első alkalommal csak annak az évnek az április 15. napjáig terjeszti elő, amelyben a gyermek az ötödik életévét betölti. Az indítványozó bíróság előtt folyamatban lévő eljárásban a felperes négy éves gyermeke felmentését kérte az óvodai foglalkozásokon való részvétel alól arra hivatkozva, hogy a gyermek beilleszkedése nem történt meg. A kormányhivatal a felperes kérelmét a támadott rendelkezés alapján visszautasította. A sérelmezett rendelkezés szerint abban a nevelési évben, amelyben a gyermek a negyedik életévét betölti, kizárólag „újabb kérelem” benyújtása esetén vizsgálható érdemben a felmentés lehetősége. A felperes ugyanakkor első alkalommal kérte gyermeke óvodai nevelés alóli felmentését, ezért a kérelem érdemi elbírálásának objektív feltétele hiányzott. Az indítványozó bíró szerint az olyan intézkedés, amely alkotmányos indok nélkül zárja ki az iskolai felkészítő évet megelőző évekre a felmentés lehetőségét, sérti a szülő neveléshez való jogát, és nem biztosítja a gyermek érdekének megfelelő nevelést. Az Alkotmánybíróság határozatában megállapította, hogy a támadott rendelkezés puszta nyelvtani értelmezése valóban lehetségessé teszi az oly módon történő értelmezést, amely a gyermek legjobb érdekével, és ezáltal végső soron az Alaptörvénnyel ellentétes értelmezésre vezet. Jelen esetben az Alaptörvénnyel összhangban álló, teleologikus értelmezéssel megállapítható jogalkotói cél nem tekinthető minden kétséget kizáróan felismerhetőnek, hiszen azt sem az alapügy alpereseként eljáró kormányhivatal, sem pedig maga az indítványozó sem ismerte fel. Az Alkotmánybíróság teljes ülése ezért alkotmányos követelményt fogalmazott meg a támadott rendelkezés kapcsán, amelynek lényege, hogy a felmentésre vonatkozó kérelem annak az évnek az április 15. napjáig, amelyben a gyermek az ötödik életévét betölti, akár első alkalommal, akár ismételten is előterjeszthető.

Az Alkotmánybíróság elutasította a közjegyzőkről szóló 1991. évi XLI. törvény 104. § (1) bekezdés a) pontja alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló alkotmányjogi panaszt. Az eljárás alapjául szolgáló ügyben az indítványozó közjegyző-helyettest gyanúsítottként hallgatta ki a nyomozó hatóság közokirat-hamisítás bűntettének gyanúja miatt. A sérelmezett törvényi rendelkezés szerint a közjegyző, közjegyző-helyettes vagy jelölt szolgálatból történő felfüggesztése a törvény erejénél fogva következik be, ha közvádra üldözendő, 3 évnél súlyosabb szabadságvesztés büntetéssel fenyegetett, szándékos bűncselekmény miatt büntetőeljárás hatálya alatt áll. A Magyar Országos Közjegyzői Kamara a hivatkozott szabály alapján az indítványozó szolgálati viszonyát felfüggesztette. Az indítványozó alkotmányjogi panaszban kifejtett álláspontja szerint az, hogy a sérelmezett rendelkezés már a gyanúsításhoz a törvény erejénél fogva a szolgálatból történő felfüggesztés jogkövetkezményét fűzi, mérlegelés nélküli, súlyos és aránytalan joghátrány előírásával sérti az ártatlanság vélelmét. Az Alkotmánybíróság határozatában megállapította, hogy az ártatlanság vélelme a bűnösség megállapítása, továbbá a bűnösség megállapításához kapcsolódó jogkövetkezmények tekintetében érvényesül. Az ártatlanság vélelme ezért nem akadálya az eljárás során közbeeső intézkedések megtételének, így például a büntetőeljárás alá vont személy valamely tisztségéből vagy beosztásából való felfüggesztésének. Ezen intézkedések nem érintik az eljárás alá vont személy büntetőjogi felelősségét, és nem minősülnek bűnösséghez kapcsolódó jogkövetkezmény alkalmazásának. Az Alkotmánybíróság tanácsa ezért nem tartotta alaptörvény-ellenesnek a támadott törvényi rendelkezést, és az alkotmányjogi panaszt elutasította.

Az Alkotmánybíróság elutasította az adóhatóság által foganatosítandó végrehajtási eljárásokról szóló 2017. évi CLIII. törvény (Avt.) 1. § (4) bekezdése és 29. § (1) bekezdés 4. pontja alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló bírói kezdeményezést. Az indítványozó bíróság álláspontja szerint az Avt. vizsgálni kért rendelkezései generálisan, vagyis a követelés jogcímétől függetlenül lehetővé teszik, hogy az adóhatóságot megillető követeléseket maga az adóhatóság hajtsa végre. Az, hogy az adóhatóság jogcímtől függetlenül jogosult az őt megillető követelés közvetlen végrehajtására, (vagyis nem csupán abban az esetben, ha köztartozást hajt vagy hajtat be, vagy ha hatóságként jár el), az indítványozó bíróság álláspontja szerint a mellérendelt jogalanyok közötti indokolatlan megkülönböztetést jelent, ami a törvény előtti egyenlőség elvébe ütközik és sérti a tisztességes bírósági eljáráshoz való jogot. Az Alkotmánybíróság határozatában kifejtette, hogy a bírósági végrehajtó által foganatosított bírósági végrehajtás és a NAV által foganatosított adóvégrehajtás (a közigazgatási végrehajtás részeként) egymástól eltérő útjai a végrehajtásnak, ezeknek az egyes részletszabályai az adósra a végrehajtás során eltérően hatnak. Nem lehet ezért megállapítani általánosságban, hogy valamely kötelezettség végrehajtásának a végrehajtási törvény vagy az Avt. tárgyi hatály alá rendelése általánosságban az adósra, vagy a végrehajtást kérőre az előnyösebb vagy a hátrányosabb. Előfordulhat az is, hogy az Avt. hatálya alá tartozó kötelezettség végrehajtására irányuló eljárást bírósági végrehajtás útján, a végrehajtási törvény szerint kell folytatni, az Avt. egyes rendelkezései alkalmazása mellett. Az adóhatóságot megillető követelések végrehajtásának az Avt. hatálya alá vonása a határozatban kifejtettek szerint nem jelenti a bírói úthoz való jog vagy a törvény előtt jogegyenlőség sérelmét, és nem valósít meg hátrányos megkülönböztetést az alapvető jogokat illetően, ezért az Alkotmánybíróság tanácsa a bírói kezdeményezést elutasította.