Az Alkotmánybíróság elutasította a veszélyhelyzet idején alkalmazandó védelmi intézkedések második üteméről szóló 484/2020. (XI. 10.) Korm. rendelet egyes rendelkezései alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványokat. A nagyszámú indítványozó által támadott rendelkezések a védettségi igazolvánnyal rendelkezők számára az azzal nem rendelkező személyekhez képest többletjogosítványokat adtak. A koronavírus járvánnyal kapcsolatos oltási program indulását követően védettségi igazolványra lettek jogosultak azok, akik a COVID-19 betegségből felgyógyultak vagy a COVID-19 elleni oltóanyaggal történő védőoltást megkapták. A védettségi igazolvánnyal rendelkező személyek a kormányrendelet alapján mentesültek egyes korlátozó intézkedések alól. Az indítványozók álláspontja szerint a rendelet kifogásolt rendelkezései hátrányosan megkülönböztette azokat, akik az egészségügyi kockázatok miatt hozott döntésük alapján nem rendelkeztek védettségi igazolvánnyal, és ezzel súlyos alapjogsérelmet okozott számukra. Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az Alaptörvény alapján a veszélyhelyzet idején egyes alapvető jogok gyakorlása felfüggeszthető, vagy az Alaptörvényben megállapított mértéken túl korlátozható. A testület ez alapján elfogadta a jogkorlátozás legitim céljaként a koronavírus-járvány leküzdését, ezen belül az egészségügyi, társadalmi és gazdasági hatásainak a csökkentését, a károk enyhítését. A jogalkotó pedig eleget tett az Alaptörvényből fakadó azon kötelezettségének is, hogy a veszélyhelyzet alapjául szolgáló járványhelyzet változásai fényében, rendszeresen felülvizsgálja a korlátozó intézkedések fenntartásának szükségességét. Az Alkotmánybíróság a diszkriminációra vonatozó vizsgálata során megállapította, hogy azok, akik védettségi igazolvánnyal rendelkeznek, mert az oltást felvették vagy a fertőzésen átestek, nem alkotnak homogén csoportot azokkal, akik személyében ez a feltétel nem áll fenn. Ezért a vizsgált rendelkezések nem ütköznek a hátrányos megkülönböztetés tilalmába. Az Alkotmánybíróság az indítványok alapján megvizsgálta továbbá a szabályozást abban a tekintetben is, hogy az önrendelkezési jogot (és annak az egészségüggyel kapcsolatos jogviszonyokra konkretizált formáját, az egészségügyi önrendelkezési jogot) sértik-e a támadott rendelkezések. A határozat megállapította, hogy mivel az oltás felvételét a kormányrendelet nem tette kötelezővé, és ilyet az indítványozók sem állítottak, nincs érdemi összefüggés a támadott szabályozás és az emberi méltósághoz való jog, azon belül az önrendelkezési jog között sem. Az Alkotmánybíróság tanácsa ezért az indítványokat elutasította.

Az Alkotmánybíróság elutasította a veszélyhelyzet idején a felsőoktatást érintő egyes szabályokról szóló 522/2020. (XI. 25.) Korm. rendelet alaptörvény-ellenességének megállapítására, megsemmisítésére, valamint alkalmazási tilalmának kimondására irányuló bírói kezdeményezést. Az Alkotmánybíróság a határozatában megállapította, hogy a támadott szabályozás érvényesülése nem sérti az Alaptörvényben biztosított felsőoktatási autonómiát, amennyiben a fenntartó a döntése meghozatala során a felsőoktatási intézménnyel együttműködve, a felsőoktatási intézményi autonómia letéteményesének egyetértésével hozta meg a támadott rendelet szerinti intézkedését. A szenátus egyetértésének meglétét a rendes bíróságnak kell vizsgálnia az eljárása során. A Színház- és Filmművészeti Alapítványról, a Színház és Filmművészetért Alapítvány és a Színház és Filmművészeti Egyetem részére történő vagyonjuttatásról szóló 2020. évi LXXII. törvénnyel 2020 nyarán az Országgyűlés felhívta a Kormányt, hogy az állam nevében tegye meg a szükséges intézkedéseket a Színház- és Filmművészetért Alapítvány közérdekű vagyonkezelő alapítvány formában történő létrehozására, majd az egyetem fenntartói jogát alapítói vagyoni juttatásként adja az alapítvány tulajdonába. Az egyetem fenntartói jogát gyakorló alapítványt a Kormány létrehozta, felette az alapítói jogokat az innovációért és technológiáért felelős miniszter gyakorolja. A Kormány 2020. november végén hatályba lépett, a most vizsgált rendeletében foglaltak alapján rendkívüli helyzetben, így a járványügyi veszélyhelyzet ideje alatt a fenntartó megállapíthatja, hogy a tanulmányi kötelezettségek jogszerű teljesítésének feltételei nem állnak fenn vagy nem biztosíthatók, és a felsőoktatásban résztvevők számára a rendkívüli helyzettel érintett félév nem számít bele a finanszírozott félévek számába. Az indítványozó bíróság álláspontja szerint alaptörvény-ellenes a kormányrendeletből eredő azon szabályozás, amely a fenntartó részére ilyen széles körű lehetőséget biztosít annak megállapítására, hogy a tanulmányi kötelezettségek jogszerű feltételei nem állnak fenn. Az egyetemi autonómia megvalósulásához nélkülözhetetlen, hogy a felsőoktatási intézmény a tudományos tevékenységgel közvetlenül összefüggő kérdésekben autonómiával rendelkezzen a végrehajtó hatalommal szemben. Az indítványban kifejtettek szerint a fenntartó ilyen a döntése sérti a tudományos és művészeti élet szabadságát. Az Alkotmánybíróság határozatában megállapította, hogy támadott szabályozás érvényesülése nem sérti az Alaptörvényben biztosított felsőoktatási autonómiát, amennyiben a fenntartó a döntése meghozatala során a felsőoktatási intézménnyel együttműködve, a felsőoktatási intézményi autonómia letéteményesének egyetértésével hozta meg a támadott rendelet szerinti intézkedését. A szenátus egyetértésének megléte vagy hiánya azonban olyan tényállásmegállapítási, bizonyítási és bizonyítékértékelési kérdésnek minősül, mely a rendes bíróság hatásköre és feladata. Az Alkotmánybíróság megállapította továbbá, hogy a rendelet szabályozása a felsőoktatáshoz való jogot szükséges és arányos mértékben korlátozza, mert az kizárólag a veszélyhelyzet időtartamára vonatkozik, és egy speciális jog gyakorlását teszi lehetővé a fenntartó részére, a felsőoktatási intézmény szenátusának egyetértésével. Az elháríthatatlan rendkívüli körülmény megléte is a rendes bíróság által felülvizsgálható ténykérdés, így a bíróság olyan megállapításra is juthat, hogy a fellépő rendkívüli helyzet egyes jellemzői nem eredményezték azt, hogy a helyzet ne lett volna elhárítható. Az Alkotmánybíróság teljes ülése ezért a bírói kezdeményezést elutasította.

Az Alkotmánybíróság elutasította a távhőszolgáltatónak értékesített távhő árának, valamint a lakossági felhasználónak és a külön kezelt intézménynek nyújtott távhőszolgáltatás díjának megállapításáról szóló 50/2011. (IX. 30.) NFM rendelet 1. melléklet 77. sora alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló alkotmányjogi panaszt. A távhőszolgáltató indítványozó alkotmányjogi panaszában kifejtette, hogy a rendeletben megállapított értékesítői alapdíj és hődíj összegére a Magyar Energetikai és Közműszabályozási Hivatal tesz évente javaslatot. Az indítványozó álláspontja szerint a Hivatal egy átláthatatlan ármegállapítási mechanizmus keretében állapítja meg a javasolt összeget, amely nem nyújt fedezetet a folyamatos termelés és biztonságos szolgáltatás indokolt költségeire. Az indítványozó álláspontja szerint a rendelet veszteséges gazdálkodásra kényszeríti a szolgáltatót, ezáltal sérti a vállalkozás szabadságához való alapjogát, továbbá a hatályba léptetésekor a jogalkotó nem biztosította a kellő felkészülési időt annak alkalmazására, ezért a szabályozás sérti a jogbiztonság követelményét is. Az Alkotmánybíróság határozatában megállapította, hogy az indítványozónak a támadott jogszabályi rendelkezésből közvetlen fizetési vagy más kötelezettsége nem keletkezett, emiatt az azonnali hatályba léptetés miatt hátránya nem származott. A rendelet mellékletének támadott rendelkezése azt határozza meg, hogy az indítványozó mekkora értékesítői alapdíjra, illetőleg értékesítői hődíjra jogosult, amely önmagában az indítványozó részéről legfeljebb minimális felkészülési időt követelhet meg, az az indítványozó főtevékenységét (a távhő termelését és értékesítését) közvetlenül nem befolyásolja, az indítványozó számára többletkötelezettséget nem teremt. A támadott rendelkezéssel összefüggésben a felkészülési idő rövidsége miatt tehát a jogbiztonság sérelme nem volt megállapítható, így az Alkotmánybíróság az alkotmányjogi panaszt elutasította.

Az Alkotmánybíróság elutasította a veszélyhelyzet megszűnésével összefüggő átmeneti szabályokról és a járványügyi készültségről szóló 2020. évi LVIII. törvény 56. § (3) és (4) bekezdései alaptörvény-ellenességének megállapítása és a kihirdetésre visszamenőleges hatállyal történő megsemmisítése iránti utólagos normakontroll indítványt. Az indítványozó országgyűlési képviselők által támadott rendelkezések alapján a veszélyhelyzet tartama alatt egyoldalúan vagy a felek megállapodása alapján elrendelt munkaidőkeretben történő foglalkoztatást a munkaidőkeret végéig a veszélyhelyzet megszűnése nem érinti; továbbá az állami foglalkoztatási szerv munkáltatói kérelem alapján engedélyezheti, hogy a munkáltató új munkahelyteremtő beruházás esetén munkaidőkeretet vagy elszámolási időszakot legfeljebb huszonnégy hónap alapulvételével alkalmazzon, amennyiben a beruházás megvalósítása nemzetgazdasági érdek. Az indítványozók szerint a szabályozás a napi és heti pihenőidő korlátozását jelenti, ami egyúttal az egészséghez való jog, valamint a magán- és családi élethez való jog lényeges tartalmának korlátozásával jár; továbbá a foglalkoztatottak homogén csoportján belüli hátrányos megkülönböztetést valósít meg. Az Alkotmánybíróság határozatában megállapította, hogy a támadott szabályozás nem enged eltérést a munka törvénykönyve vonatkozó általános rendelkezéseitől, így az abban rögzített garanciális elvárásoktól sem. Továbbá a munka törvénykönyvében rögzített, a munkáltató számára biztosított egyoldalú lehetőséget, amely szerint 4 hónap, vagy meghatározott foglalkoztatási mód esetén 6 hónap munkaidő-keret rendelhető el, úgy egészítette ki a jogalkotó egy további (maximum 24 hónapig terjedő) lehetőséggel, hogy annak elrendelését nem bízta egyoldalúan a munkáltatóra, hanem azt az állami foglalkoztatási szerv előzetes engedélyéhez kötötte. Ez az előzetes engedély egyrészt a szakmaiságot hivatott biztosítani, másrészt az esetleges munkáltatói visszaélések megelőzésére szolgál. A törvény támadott rendelkezései a munkaidőkeret alkalmazásának kiterjesztésével, amely közvetetten érinti a pihenéshez való jogot, a feltétlenül szükséges mértéken belül maradtak, és arányosak is, tekintve, hogy a másik oldalon jelentkező azon elemekkel is összemérhetőek, amelyek részint a gazdaság működőképességének fenntartása, a munkahelyek megőrzése, ezen belül is a konkrét munkavállaló esetében a munkaidő-keret tartama alatt garantált bérezés formájában jelennek meg. A testület továbbá megállapította, hogy a munkaidőkeretben foglalkoztatottak összességét homogén csoportnak kell tekinteni, a csoporton belül azonban a különféle tartamú munkaidőkeretben foglalkoztatottak törvény szerinti jogosítványaiban nincs olyan különbség, amelynek alapján a munkavállalók további csoportokra volnának bonthatók, ezért az indítványban sérelmezett hátrányos megkülönböztetés sem valósult meg. Az utólagos normakontroll eljárásban a támadott rendelkezések tekintetében az indítványozók által állított alaptörvény-ellenességek tehát nem állnak fenn, ezért az Alkotmánybíróság az indítványt elutasította.

Az Alkotmánybíróság elutasította a Kúria mint felülvizsgálati bíróság személyiségi jog megsértése tárgyában hozott ítélete alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló alkotmányjogi panaszt. Az eljárás alapjául szolgáló ügyben az indítványozó közúti baleset során elszenvedett egészségkárosodása miatt bírósághoz fordult, és kérte annak megállapítását, hogy a balesetet okozó I. rendű alperes megsértette az egészséghez fűződő személyiségi jogát, továbbá a II. és III. rendű alpereseket vagyoni és nem vagyoni kártérítésre kérte kötelezni. Az indítványban kifejtettek szerint a II. rendű alperes a kötelező felelősségbiztosítási szerződés alapján helytállásra köteles jogi személy; a III. rendű alperesre (Magyar Biztosítók Szövetsége) pedig azért terjesztette ki az indítványozó a keresetét, mert a II. rendű alperes azzal védekezett, hogy a károkozó gépjárműre kötött kötelező felelősségbiztosítási szerződés a perbeli baleset bekövetkezése idején már nem volt biztosítási díjjal fedezett. A keresetnek az elsőfokú bíróság helyt adott, megállapította a személyiségi jog megsértését, a másodfokú bíróság ítélete szerint (amelyet a Kúria hatályában fenntartott) azonban a gépjármű-felelősségbiztosítási szerződés a baleset napja előtt megszűnt, így a II. rendű alperes helytállási kötelezettsége a baleset napján nem volt érvényesíthető. A másodfokú bíróság ugyanakkor azt is megállapította, hogy az elsőfokú bíróságnak a III. rendű alperessel szemben előterjesztett keresetet elutasító rendelkezése fellebbezés hiányában jogerőre emelkedett, ezért a másodfokú felülbírálat a kereset ezen részét nem érintette. Az indítványozó álláspontja szerint a jogerős ítélet és a felülvizsgálati eljárásban hozott döntés sérti a tisztességes eljáráshoz és a jogorvoslathoz való jogát, mert a bíróság annak ellenére nem marasztalta a perben egyik lehetséges alperest sem, hogy mindketten perben álltak. Az Alkotmánybíróság határozatában megállapította, hogy az indítványozó érvelésének központi eleme valójában az volt, hogy az eljáró elsőfokú bíróság tévesen minősítette az indítványozó keresetét valódi keresethalmazatnak. Az alkotmányjogi panaszból következő alkotmányossági probléma azonban jelen esetben még az indítványozó állításának helytállósága esetén is (azaz amennyiben az indítványozó kereseti kérelme látszólagos keresethalmazatnak minősült és ekként kellett volna elbírálni) legfeljebb az elsőfokú bíróság ítéletében (és nem pedig az Alkotmánybíróság által vizsgált kúriai ítéletben) jelenhetett meg, mivel az ítélet III. rendű alperesre vonatkozó eleme fellebbezés hiányában már első fokon jogerőssé vált. Azáltal, hogy az indítványozó maga nyugodott bele abba, hogy a kereseti kérelme valódi keresethalmazatként került elbírálásra, az alkotmányjogi panasz szerint alaptörvény-ellenességet eredményező probléma sem a másodfokú bíróság, sem pedig a Kúria ítéletében nem jelenhetett meg, ezeket az ítéleteket már nem befolyásolhatta. Az Alkotmánybíróság így az alkotmányjogi panaszt elutasította.

Az Alkotmánybíróság elutasította az épített környezet alakításáról és védelméről szóló 1997. évi LXXVIII. törvény 55/B. §-a alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló alkotmányjogi panaszt. Az eljárás alapjául szolgáló ügyben az indítványozó egy tanácsi tulajdonú építészeti tervező vállalat jogutódja. A 2019. január 1-től hatályos, jelen panasszal sérelmezett jogszabályi rendelkezés folytán a jogelőd által létrehozott építészeti-műszaki dokumentációkhoz és azok alapján megvalósított épületekhez fűződő szerzői jog részét képező felhasználási jog vagy vagyoni jog kifejezett átadás igazolásának a hiányában az államot illeti meg. Az indítványozó alkotmányjogi panaszában előadta, hogy a privatizációt követően ezek a szerzői jogok az indítványozót illették meg, egészen a sérelmezett jogszabályi rendelkezés hatálybalépéséig. Az indítványozó álláspontja szerint a rendelkezéssel a jogalkotó szerzett jogokat vont el a társaságtól mint szerzői jogi jogosulttól, mellyel megsértette a jogállamiságból levezetett jogbiztonság alkotmányos követelményét és a tulajdonhoz való alapjogát. Az Alkotmánybíróság határozatában megállapította, hogy a támadott rendelkezés az indítványozó feltételezésével szemben jogelvonást nem valósít meg, a szerzői felhasználási vagy vagyoni jogokat jogszerűen tulajdonlók jogi helyzetét valójában nem változtatja meg (az indítványozó maga sem utalt arra, hogy valamely konkrét jogvita kapcsán a jogait nem tudta volna érvényesíteni). Az indítványozó mégis vagyoni értékű joga megfelelő ellentételezés nélküli elvonását, tulajdonának számottevő és ellentételezés nélküli csökkentését állítva vélte a támadott rendelkezést alaptörvény-ellenesnek. Miután azonban az indítványozó által feltételezett jogelvonás nem volt megállapítható, az erre hivatkozással állított alaptörvény-ellenesség megállapítására sem kerülhetett sor, ezért az Alkotmánybíróság a támadott rendelkezés alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló alkotmányjogi panaszt elutasította.

Az Alkotmánybíróság elutasította a Kúria mint felülvizsgálati bíróság kötbér és kártérítés megfizetése tárgyú ítélete alaptörvény-ellenességének megállapítása és megsemmisítése iránt előterjesztett alkotmányjogi panaszt. Az eljárás alapjául szolgáló ügyben az indítványozó (a perbeli alperes) hálózati szerződést kötött a perbeli felperessel, a szerződés időtartama alatt ugyanakkor határozott időre egy másik hálózati szolgáltatóval is szerződött. A felperes szerint az indítványozó ezzel megszüntette a szerződést, így kötbér- és kártérítési igénye érvényesítésére keresetet nyújtott be. A bíróság a felperes kárigényének helyt adott. A felülvizsgálati eljárásban a Kúria szintén megállapította az indítványozó szerződésszegését és kártérítési felelősségét; álláspontja szerint az indítványozó magatartása megakadályozta a felperes teljes körű szolgáltatását, azaz a szerződésszerű teljesítést. Az indítványozó alkotmányjogi panaszában kifejtett álláspontja szerint a Kúria az irányadó eljárási szabályok megsértésével, a felülvizsgálati kereseti kérelmén túlterjeszkedve, önkényes indokolással tartotta hatályban a jogerős ítéletet, ezért az sérti a tisztességes eljáráshoz és a jogorvoslathoz fűződő alapjogát. Az Alkotmánybíróság határozatában kifejtette, hogy a felülvizsgálati ellenkérelemben foglaltak figyelembe vehetők a felülvizsgálati eljárásban akkor, ha az abban szereplő érvek a per korábbi szakaszában is előterjesztésre kerültek. A jelen ügyben megállapítható volt, hogy az indítványozó által kifogásolt jogi érvelést a felperes már az eljárás elején előadta, a Kúria mint felülvizsgálati bíróság így nem sértette meg a kérelemhez kötöttség elvével összefüggő, az Alaptörvényből levezethető kötelezettségét. Az Alkotmánybíróság rögzítette továbbá, hogy a per iratai által is alátámasztottan az indítványozónak az alapügy egészét vizsgálva volt lehetősége annak a felperesi érvnek a cáfolatára, amelyen a támadott bírói döntés is alapult, emiatt a fegyveregyenlőség sérelmére vonatkozó érvelés sem állhatott helyt. Ugyanezen okból nem volt megállapítható a tisztességes eljáráshoz való jog részelemét képező indokolási kötelezettség megsértése sem, aminek sérelmét amiatt állította az indítványozó, hogy a Kúria olyan érvelést használt, amelyre egyik peres fél sem hivatkozott. Az Alkotmánybíróság tehát arra a következtetésre jutott, hogy a bíróság a támadott ítélettel nem sértette meg az indítványozó tisztességes eljáráshoz való jogát, ezért az indítványt elutasította.