Az Alkotmánybíróság alaptörvény-ellenesnek nyilvánította és megsemmisítette Tata Város Önkormányzat Képviselő-testületének a telekadóról szóló 14/2014. (VI. 2.) önkormányzati rendelete 2. §-át, és megállapította, hogy az alkotmányjogi panasz alapjául szolgáló ügyben nem alkalmazható. Az indítványban kifejtettek szerint az indítványozó, pályázat útján külterületi, kereskedelmi szolgáltató övezet besorolású ingatlant vásárolt. Az önkormányzat egy 2012-es rendelet-módosítással a tételes telekadó összegét 110 Ft/m²-re emelte, amely alapján a jegyző olyan mértékű telekadót vetett ki az ingatlan után, amelynek éves összege meghaladta az ingatlan vásárláskori forgalmi értékét. A másodfokon eljáró kormányhivatal az elsőfokú határozatot helybenhagyta. Az indítványozó keresetet nyújtott be a másodfokú határozattal szemben. A megismételt eljárásban a panaszban is sérelmezett ítéletével a Győri Törvényszék a jogerős hatósági határozatot az elsőfokú határozatra kiterjedően megváltoztatta, a 2014. évi telekadó fizetési kötelezettséget mellőzte, míg a 2015. évre vonatkozóan a telek vásárláskori forgalmi értékét meghaladó adót állapított meg, egyúttal megállapította, hogy a 2015. és ezt követő évre megállapított telekadó mértéke nem konfiskáló jellegű. Az indítványozó álláspontja szerint a Kúria Önkormányzati Tanácsa döntése alapján meghozott ítélettel kiszabott adófizetési kötelezettség nem felel meg a teherbíró képességhez kötöttség elvének és az arányosság követelményének. Álláspontja szerint az az adómérték, amely évente a vagyon értékének 60-70%-át kiteszi, súlyosan aránytalan és konfiskáló jellegű, ezért alaptörvény-ellenes, mert kevesebb mint másfél év alatt felemészti az adótárgyat. Az Alkotmánybíróság határozatában megállapította, hogy az indítványozó ügyében az elvonás szintje határesetet egyik adóévben sem képzett, egyértelműen túlterjeszkedett az arányos közteherviselésből fakadó telekadó-fizetési kötelezettségen, azaz súlyosan aránytalan volt. Az önkormányzat által előadott szempontok az alkotmányossági szempontú mérlegelésbe nem voltak bevonhatók az ügyben. Az adómérték tehát valóban konfiskáló volt; az indítványozó tulajdonhoz való jogát úgy korlátozta súlyosan, hogy nélkülözte közteherviselési kötelezettségben foglalt legitimációt. Az Alkotmánybíróság tanácsa ezért a sérelmezett rendelkezést megsemmisítette, továbbá az indítványozó ügyében elrendelte az alkalmazási tilalmát.

Az Alkotmánybíróság alaptörvény-ellenesnek nyilvánította és megsemmisítette a Gyulai Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság és a Gyulai Törvényszék támadott végzéseit. Az eljárás alapjául szolgáló ügy kapcsán az indítványozó előadta, hogy jogi képviselője útján keresetlevelet nyújtott be, amelyben jogi képviselője kérte a tárgyalás esetleges távollétében való megtartását. A bíróság az idéző végzésben tájékoztatta az indítványozót, hogy a fél köteles gondoskodni arról, hogy a perfelvételi tárgyaláson személyesen vagy jogi képviselője útján nyilatkozatot tudjon tenni. Az indítványozó a tárgyaláson személyesen megjelent, ennek ellenére a bíróság megszüntette az eljárást, arra hivatkozva, hogy az indítványozó jogi képviselője az első tárgyalást elmulasztotta. A másodfokú bíróság a döntést helybenhagyta. Az indítványozó álláspontja szerint az eljárás sértette a tisztességes bírósági eljáráshoz való jogát, mivel a bíróság téves tájékoztatást nyújtott, nem hívta fel az indítványozó figyelmét arra, hogy a jogi képviselő részvétele nem mellőzhető a perfelvételi tárgyaláson. Az Alkotmánybíróság határozatában megállapította, hogy a Gyulai Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság azzal, hogy a törvény kifejezett rendelkezésébe ütköző, a mulasztás következményeire való kötelező figyelem felhívást elmulasztotta, majd ezt követően a jogi képviselő távolmaradása miatt, a mulasztás jogkövetkezményeit alkalmazta, az eljárást megszüntető végzéseivel Alaptörvénybe ütköző módon fosztotta meg az indítványozókat a bírósághoz fordulás jogának tényleges gyakorlása lehetőségétől. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint továbbá a Gyulai Törvényszék az ügyekben benyújtott fellebbezések elbírálása során nem volt tekintettel az ügyek alkotmányjogi összefüggéseire és jelentőségére, valamint az ügyek más sajátos, egyedi körülményeire sem. Az Alkotmánybíróság megítélése szerint az így bekövetkezett alapjogsérelem érdemben befolyásolta a bíróságoknak az indítványozók jogszolgáltatásra irányuló igényénék megtagadását eredményező döntéseit, ezért azok megsemmisítéséről döntött.

Az Alkotmánybíróság alaptörvény-ellenesnek nyilvánította és megsemmisítette a közgyűjteményekben őrzött vitatott tulajdonú kulturális javak visszaadásának rendjéről szóló 449/2013. (XI. 28.) Korm. rendelet hatályon kívül helyezéséről és az azzal összefüggő átmeneti rendelkezésekről szóló 22/2019. (II. 25.) Korm. rendelet 2. §-át, továbbá a bírói kezdeményezés alapjául szolgáló ügyben alkalmazási tilalmat rendelt el. Az indítványozó Kúria előtt folyamatban lévő felülvizsgálati eljárás tárgya a felperesek kérelme két, a Szépművészeti Múzeum gyűjteményébe tartozó táblakép visszaadása iránt. A restitúciós eljárásra vonatkozó jogszabályok az eljárás alatt megváltoztak: 2019. január 26-án hatályba lépett a közgyűjteményekben őrzött vitatott tulajdonú kulturális javak visszaadásának rendjéről szóló 449/2013. (XI. 28.) Korm. rendelet (a továbbiakban: R1.) hatályon kívül helyezéséről és az azzal összefüggő átmeneti rendelkezésekről szóló 22/2019. (II. 25.) Korm. rendelet (a továbbiakban: R2.), amelynek 2. §-a szerint a folyamatban lévő és a megismételt eljárásokat az R2. rendelkezései szerint kell lefolytatni. Az új szabályozás értelmében az igénylőnek igazolnia kell, hogy kérelme kétséget kizáróan megalapozott; ezzel szemben az R1. rendelkezései szerint az igénylőnek a tulajdonjogát csak valószínűsítenie kellett, míg a tulajdonjog kétséget kizáró bizonyítását az államtól várta el a jogszabály. A Kúria álláspontja szerint a jogszabályváltozás az igénylőkre nézve hátrányosan változott; az új rendelkezés nem csupán egy eljárásjogi szabály folyamatos ügyekben való alkalmazását írta elő, hanem az eljárás során alkalmazandó, a korábbitól eltérő, annál terhesebb anyagi jogi jellegű feltételek alkalmazását kívánja meg, így a visszaható hatály tilalmába ütközik. Az Alkotmánybíróság határozatában megállapította, hogy a jogalkotónak nyilvánvalóan lehetősége van arra, hogy általa fontosnak tartott szempontokat átértékeljen a jogalkotás során, akár úgy is, hogy más, Alaptörvényben megfogalmazott értékeket is megjelenítsen vagy az erre vonatkozó kötelezettség hiányában akár mellőzzön. Mindezek mellett azonban az Alaptörvény P) cikkéhez nem rendelhető olyan értelmezés, amely a visszaható hatályú jogalkotás tilalmának áttörésére adna felhatalmazást, még olyan esetben sem, ha a jogalkotó a P) cikk alapján az őt terhelő kötelezettség tekintetében, a kulturális örökségvédelem szempontjait erősíteni kívánja. Az intézményvédelmi struktúrával kapcsolatos korrekciós törekvés is csak a visszaható hatályú jogalkotás tilalmának tiszteletben tartásával, a két követelmény összhangját biztosítva érvényesíthető. Az eljárás alapjául szolgáló ügyben alkalmazandó támadott jogszabályszöveg a visszaható hatályú jogalkotás tilalmába ütközik, így az Alkotmánybíróság a megsemmisítéséről, valamint az alkalmazás tilalmáról rendelkezett.

Az Alkotmánybíróság a tisztességtelen piaci magatartás és a versenykorlátozás tilalmáról szóló 1996. évi LVII. törvény (Tpvt.) 95/E. § (2) bekezdését és a 95/F. § (1) bekezdését érintően az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdése alapján alkotmányos követelményként állapította meg, hogy a 2017. január 15-e előtt létrejött összefonódások vizsgálatára irányuló eljárásokban, beleértve a megismételt eljárásokat is, nem alkalmazható a 95/F. § (1) bekezdése szerinti átmeneti rendelkezés. Az Alkotmánybíróság továbbá alaptörvény-ellenesnek nyilvánította és megsemmisítette a Kúria, a Fővárosi Törvényszék támadott ítéleteit, valamint a Gazdasági Versenyhivatal (GVH) támadott végzéseit. Az eljárás alapjául szolgáló ügyben az indítványozó gazdasági társaság egy másik gazdasági társaság üzletrészei 30%-ának megszerzését követően összefonódás engedélyezése iránti kérelmet nyújtott be a GVH-hoz. A megismételt eljárásban a GVH versenyfelügyeleti eljárást indított, végzésével adatközlésre hívta fel az indítványozót. Az indítványozó a meghosszabbított határidőig csak részben tett eleget az adatszolgáltatásnak, az érintett piacon elért részesedést árbevétel alapján számítva egyáltalán nem mutatta be, annak irrelevanciáját hangsúlyozta. A hiányos adatszolgáltatás miatt a GVH 20 millió forint bírságot szabott ki. A végzés ellen az indítványozó megtámadási pert kezdeményezett, melyben kérte a végzés megsemmisítését, a befizetett bírság és törvényes kamata visszafizetését. A keresetet az elsőfokú bíróság elutasította. A Kúria az elsőfokú ítéletet hatályában fenntartotta. Az indítványozó álláspontja szerint az ítéletek sértik a tisztességes bírósági eljáráshoz való jogot, mert a bíróság indokolatlanul, önkényesen hagyott figyelmen kívül közvetlenül irányadó jogszabályi rendelkezéseket, továbbá időben hatálytalan összefonódás-ellenőrzési szabályokra alapozta döntését. Nézete szerint a Kúria az ügy lényeges részei tekintetében nem adott kellő indokolást, ami szintén a tisztességes eljáráshoz való jog sérelmét eredményezte. Álláspontja szerint a bejelentéses eljárás szabályainak adott ügyben történő alkalmazása a visszaható hatályú jogalkalmazás tilalmába is ütközik. Nézete szerint a GVH a megismételt eljárás során megsértette a tisztességes hatósági eljáráshoz való jogát, mivel az összefonódás tárgyának átminősítésével túllépte hatáskörét. Az Alkotmánybíróság határozatában megállapította, hogy a Tpvt. 95/E. § (2) bekezdésének figyelmen kívül hagyása és a Tpvt. 95/F. § (1) bekezdésének jogalap nélküli alkalmazása az indítványozó ügyében sérti a visszaható hatályú jogalkalmazás tilalmát, mert egyrészről az új összefonódás-bejelentési űrlap kitöltésének előírása, és a megismételt eljárásban az igazgatási szolgáltatási díj megfizetésére kötelezés olyan új hátrányos kötelezettségeket jelentett az indítványozó számára, amelyek a régi fúziós rezsim alapján nem terhelték. Másrészről az indítványozó kérelmezői státuszának el nem ismerése, illetve a Kúria alapeljárásban hozott ítéletének összefonódás-bejelentéssé minősítése elvonta az indítványozó rendelkezési jogát, lényegesen korlátozva ezzel az ügyféli jogait.  A módosított eljárási bírság jogintézménye alapján továbbá az indítványozóval szemben kiszabott eljárási bírság jogellenessé nyilvánított olyan indítványozói magatartást, amely esetében a régi kérelmes fúziós rezsim hatálya alatt csak hiánypótlás kiadásának lett volna helye. Az Alkotmánybíróság ezért a támadott szabályozáshoz alkotmányos követelményt fűzött, továbbá a támadott döntések megsemmisítéséről döntött.

Az Alkotmánybíróság alaptörvény-ellenesnek nyilvánította és megsemmisítette a Kúria támadott ítéletét. Az eljárás alapjául szolgáló ügyben az indítványozók jogelődje munkaviszonyt létesített az alperesi gazdasági társaság jogelődjével, amely munkaviszonyra kiterjedt a kollektív szerződések hatálya. Az alperes jogelődje időközben köztulajdonban álló munkáltatóvá vált. Az alperes felmondással megszüntette a felperesi jogelőd munkaviszonyát, azonban az elszámolás során a kollektív szerződés rendelkezéseit nem alkalmazta, így a hosszabb felmondási időhöz és a végkielégítéshez való alapjoga sérült. Az elsőfokú bíróság kötelezte az alperest a végkielégítés és a felmondási időre járó távolléti díj, valamint a kifizetett végkielégítés és távolléti díj különbözetének, kamatainak és a perköltség megfizetésére. Álláspontja szerint az átmeneti szabályok értelmében a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (Mt.) hatályba lépése előtti kollektív szerződési rendelkezések érvényesnek tekintendők.  A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság döntését helybenhagyta. A Kúria ítélete szerint a jogszabály a köztulajdonban levő munkáltatónál az Mt. hatályba lépésekor fennálló munkaviszony különös szabályait rendezte, és álláspontja szerint a köztulajdonban nem álló munkáltatókra a hivatkozott átmeneti szabály nem terjed ki. Indokolása szerint nincs olyan átmeneti szabályt, amely az indítványozók ügyére irányadó lenne, a jogalkotó ugyanis nem kívánta fenntartani ebben a tényállásban az Mt. hatálybalépését megelőzően létrejött megállapodásokat. Ennek megfelelően a Kúria az ítéletet megváltoztatta, és a keresetet elutasította. Az indítványozók álláspontja szerint a Kúria az indokolásában a jogszabályokat nem a céljukkal és az Alaptörvénnyel összhangban értelmezte, a hátrányos megkülönböztetés tilalmába ütközik és sérti a munkavállalók alapvető jogait. Az Alkotmánybíróság határozatában kifejtette, hogy a 17/2022. (VIII. 1.) AB határozatban azonos alkotmányossági kérdésekről döntött, mint amelyet a jelen ügyben a bírói döntés elleni alkotmányjogi panasz is felvet, és abban az ügyben a Kúria ítéletét megsemmisítette. Ebben a határozatban az Alkotmánybíróság kifejtette,  hogy a kollektív szerződés kötéséhez való jogra, a kollektív szerződés jogforrási funkciójára, a kollektív szerződés talaján létrejött munkaszerződésekben biztosított alanyi jogok védelmére, az alanyi jogoknál az önkényes eredményre vezető jogértelmezés tilalmára tekintettel az az értelmezés felel meg az Alaptörvény szerinti értelmezési szabálynak, amely a munkavállalók alanyi jogait illetően nem tesz különbségez az Mt. hatálybalépése előtt kötött kollektív szerződések és ezek érintett munkavállalói alanyi jogai között aszerint, hogy a munkáltató az Mt. hatályba lépése előtt vagy után került köztulajdonba. Az Alkotmánybíróság nem látott okot arra, hogy a jelen ügyben ettől a korábbi döntéstől eltérjen, ezért a Kúriának a jelen ügyben az indítványban támadott ítéletét szintén megsemmisítette.

Az Alkotmánybíróság alaptörvény-ellenesnek nyilvánította és megsemmisítette a Kúria és a Pécsi Törvényszék támadott ítéletét, valamint a Baranya Megyei Kormányhivatal támadott határozatát. Az eljárás alapjául szolgáló ügyben az indítványozó haszonbérelt egy szántó művelési ágú ingatlant, a szerződés 2020 végén lejárt, az annak megújítására tett tárgyalások nem vezettek eredményre. A haszonbérbeadó egy új haszonbérlővel 2020 októberében kötött haszonbérleti szerződést, melyre vonatkozóan az indítványozó mint volt haszonbérlő, a földforgalmi törvény alapján elfogadó nyilatkozatot tett. A haszonbérleti szerződés jóváhagyását a használati megosztásról szóló megállapodás mellékletét képező térképi kimutatás hiánya miatt a kormányhivatal megtagadta. Az indítványozó haszonbérleti szerződésének megszűnését követően, 2021 januárjában a haszonbérbeadó és az új haszonbérlő ismét haszonbérleti szerződést kötöttek, melyre az indítványozó ismét elfogadó jognyilatkozatot nyújtott be. A kormányhivatal a haszonbérleti szerződést a haszonbérbeadó és az új haszonbérlő között jóváhagyta, tekintettel arra, hogy az indítványozó nem minősült volt haszonbérlőnek. Az indítványozó a kormányhivatal határozatát keresettel támadta meg, az elsőfokú bíróság a keresetet elutasította, a Kúria az ítéletet hatályában fenntartotta. Az indítványozó álláspontja szerint az ítéletek sértik a jogbiztonság követelményét és a tisztességes bírósági eljáráshoz való jogát, mivel a bíróságok jogértelmezése ellentétes a 3353/2021. (VII. 28.) AB határozatban foglalt alkotmányos követelménnyel. Az Alkotmánybíróság határozatában megállapította, hogy az alkotmányos követelménnyel az Alkotmánybíróság a jogalkalmazó jogértelmezését segíti annak érdekében, hogy a bíróság ítélkezési tevékenysége (és így végső soron maga a bírói döntés) megfeleljen az Alaptörvény egészéből fakadó követelményeknek. Amikor az Alkotmánybíróság a lehetséges jogértelmezések közül kiválasztja az Alaptörvénnyel összhangban álló értelmezést, az Alkotmánybíróság (nem lévén jogalkotó szerv) szükségképpen mindig olyan jogértelmezést választ, amely már eleve benne rejlett a normában, még akkor is, ha esetleg annak jogalkalmazói kimondására korábban nem, vagy nem az alkotmányos követelménynek megfelelő tartalommal került sor. Az Alkotmánybíróság ezért nemcsak a bírósági ítéleteket semmisítette meg, hanem a hivatkozott alkotmánybírósági határozat előtt született kormányhivatali döntést is.

Az Alkotmánybíróság alaptörvény-ellenesnek nyilvánította és megsemmisítette a bírósági végrehajtásról szóló 1994. évi LIII. törvény (Vht.) 15. § (1) bekezdés b) pontját. A bírói kezdeményezés alapjául szolgáló ügyben a végrehajtást kérő végrehajtási lap kibocsátása iránti kérelmet terjesztett elő ügyvédi munkadíj végrehajtása iránt, ugyanis a bíróság végzésében megállapította, hogy a terhelt ellen folyamatban volt pótmagánvádas büntetőeljárásban védői díj és költség merült fel, melyet az adós köteles megfizetni a végrehajtást kérő részére. A büntetőeljárásról szóló 2017. évi XC. törvény (Be.) 813. § (2) bekezdése értelmében, ha a vádat a pótmagánvádló képviselte, és a bíróság a vádlottat felmenti, vagy vele szemben az eljárást megszünteti, a pótmagánvádló a határozat jogerőre emelkedésétől számított egy hónapon belül megtéríti a vádlott védőjének azon díját és költségét, mely a pótmagánvádló fellépését követően keletkezett. A bíróság álláspontja szerint a sérelmezett rendelkezés alapján nem lehetséges a végrehajtás elrendelése, tekintve, hogy a végrehajtási lap kiállításának akkor van helye a büntetőügyben hozott határozat esetén, ha az polgári jogi igénynek helyt adó rendelkezést tartalmaz. A bűnügyi költség megfizetésére vonatkozó rendelkezés esetén a végrehajtás elrendelése nem lehetséges. Az Alkotmánybíróság határozatában megállapította, hogy a bírósághoz fordulás jogának immanens részét képezi a határozatok végrehajthatósága. Az érintett ügyben a korlátozás abból adódik, hogy nincs mód egy bírósági határozatban megállapított pénzkövetelés érvényesítésére. Az Alkotmánybíróság a támadott jogszabályi rendelkezés, a kapcsolódó jogszabályi környezet és az azzal összefüggő jogalkotói tevékenység vizsgálata során sem tudott feltárni olyan alkotmányos célt, amely kellő módon alátámasztaná annak szükségességét, hogy egy pénzkövetelés, a konkrét ügyben a meghatalmazott védőt a Be. 813. § (2) bekezdése alapján megillető vagyoni követelés végrehajtására egyáltalán ne legyen mód. Az Alkotmánybíróság így arra a megállapításra jutott, hogy az, hogy a Vht. 15. § (1) bekezdés b) pontja nem teszi lehetővé a Be. 813. § (2) bekezdésében foglalt díj és költség megtérítését a meghatalmazott védő számára, elvonja a bírósághoz fordulás jogának lényegét, ezért szükségtelenül korlátozza a tisztességes eljáráshoz való jogot. Az Alkotmánybíróság ezért a támadott rendelkezés megsemmisítéséről határozott.