EN

Az alkotmánybírósági eljárás indítványozója ellen egy korábban tett feljelentés alapján folytattak nyomozást a hatóságok. Ebben az eljárásban az indítványozót gyanúsítottként nyilvántartásra vették és kihallgatták. Utóbb azonban az eljáró hatóság a nyomozást – bűncselekmény hiányában- megszüntette. Ezt követően az indítványozó feljelentést tett az őt korábban feljelentő személy ellen hamis vád miatt. A feljelentés alapján nyomozás indult, amelyet azonban az eljáró hatóság szintén megszüntetett, az indítványozónak a megszüntető határozat elleni panaszát pedig elutasította. Tájékoztatta ugyanakkor a hatóság az indítványozót, hogy hatvan napon belül pótmagánvádlóként léphet fel. Az indítványozó élni kívánt ezzel a lehetőséggel, pótmagánvádlóként vádindítványt nyújtott be, azonban a bíróságok sem első-, sem másodfokon nem folytattak érdemi eljárást. A bíróságok álláspontja szerint az indítványozó a hamis vád vonatkozásában nem minősült sértettnek, mert a bűncselekmény által okozott sérelem az esetében csupán áttételes volt. Az indítványozó a bíróságok e végzései ellen fordult az Alkotmánybírósághoz.

Az Alkotmánybíróság az indítványt megalapozottnak ítélte. Megállapította, hogy a pótmagánvádlóként történő fellépés lehetőségét – és ezáltal a bírósághoz fordulás jogát – a jogalkotó mind a korábban, mind a jelenleg hatályos büntetőeljárási szabályozásban csak a sértett számára és csak meghatározott feltételek teljesülése esetére tette lehetővé. A sértetti minőség vizsgálata az egyedi ügyekben eljáró bíróságok feladata.

Az Alkotmánybíróság szerint az eljáró bíróságok nem hagyhatták volna figyelmen kívül azt, hogy az indítványozó a büntetőeljárás lefolytatását a hamis vád minősített esete alapján kezdeményezte. A sérelem közvetlensége ebben az esetben ugyanis más megítélést kíván, mint a – bírósági gyakorlatban kidolgozott és részletesen elemzett – alapesetben. A hamis vád ezen minősített esetében a hamisan megvádolt személyt meggyanúsították, ami azt jelenti, hogy a hatóság közölte vele az alapos gyanút, adatait nyilvántartásba vette, és gyanúsítottként kihallgatta. A hamis vád által okozott sérelem az indítványozó esetében közvetlennek minősült, ami a sértetti minőségét megalapozta.

A bíróságok ugyanakkor a konkrét esetben ezeket a tényeket nem értékelték kellő körültekintéssel, így döntéseik alaptalanul korlátozták az indítványozót abban, hogy a hamis vád minősített esete miatt pótmagánvádlóként lépjen fel. Az Alkotmánybíróság ezért úgy ítélte meg, hogy a bíróságok határozatai korlátozták az indítványozót a bírósághoz fordulás jogának a gyakorlásában, ami az indítványozó tisztességes bírósági eljáráshoz való jogának a sérelmét eredményezte.

A határozathoz dr. Balsai István, dr. Juhász Imre, dr. Pokol Béla és dr. Szívós Mária alkotmánybírók különvéleményt csatoltak.

Az indítványozó Magyar Nemzeti Bank alkotmányjogi panaszt nyújtott be a Kúria és a Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság ítéletei ellen. Az ügy előzményeképpen a Magyar Nemzeti Bank ellenőrizte egy befektetési társaság működését, majd kezdeményezte a társaság felszámolását, és vizsgálatot indított a társaság igazgatósági tagjával szemben. A vizsgálat eredményeképpen az igazgatósági tagot felügyeleti bírság megfizetésére kötelezték egy olyan határozatban, amelyet a Bank egyik alelnöke írt alá ún. „átruházott kiadmányozási jogkörben” eljárva, a „Pénzügyi Stabilitási Tanács felhatalmazása alapján”. A megbírságolt igazgatósági tag a kiadmányozás visszásságaira hivatkozva kérte a határozat hatályon kívül helyezését. Az elsőfokú bíróság hatályon kívül is helyezte azt, mivel álláspontja szerint a Pénzügyi Stabilitási Tanács hatáskörének elvonásával az alelnök saját nevében hozta a határozatot. A Kúria az elsőfokú bíróság jogerős ítéletét hatályában fenntartotta, és az alkotmányjogi panasz alapján vizsgált kérdésben érdemi és végleges döntést hozott.

Az Alkotmánybíróságnak a jelen ügyben azt kellett megvizsgálnia, hogy a kiadmányozás fogalmának a Kúria ítéletében foglalt értelmezése sérti-e az indítványozó tisztességes eljáráshoz fűződő jogát. A testület ennek megítélésekor elemezte a jogszabályi környezetet, a szabályozás célját és a konkrét ügy tényállását is. Míg a Kúria szerint a kiadmányozás lényegében a döntés aláírásával szinonim fogalom, addig a jogalkotó a Magyar Nemzeti Bankról szóló törvény módosítása kapcsán egyértelműen utalt a rugalmasabb döntéshozatalra irányuló szándékára. A bíróságoknak a jogszabályokat a jogszabály céljára tekintettel kell értelmeznie, a Kúria ezzel szemben – alaptörvénybeli kötelezettsége ellenére – nem vette figyelembe a jogszabály célját. A meghozott bírói döntés önkényessé vált, mert kilépett abból a jogértelmezési keretből, amelyet számára az Alaptörvény előírt. Mindezek alapján az Alkotmánybíróság megállapította a Kúria ítéletének alaptörvény-ellenességét, és azt megsemmisítette.

Az Alkotmánybíróság megjegyezte: a kiadmányozás fogalmának tartalma eltérő a hatósági és a bírósági eljárások esetében. A bíróság esetén a kiadmányozás a bíró által meghozott és aláírt döntés további példányainak hitelesítését jelenti. A közigazgatási, és főként a hatósági eljárásban a kiadmányozás emellett a döntés tényleges meghozatalát is magában foglalhatja.

A döntéshez párhuzamos indokolást csatolt dr. Pokol Béla, dr. Szabó Marcel és dr. Varga Zs. András alkotmánybíró, különvéleményt fűzött dr. Czine Ágnes, dr. Dienes-Oehm Egon, dr. Hörcherné dr. Marosi Ildikó, dr. Salamon László, dr. Schanda Balázs, dr. Stumpf István és dr. Szalay Péter alkotmánybíró.

A kifogásolt rendelkezések előírásokat tartalmaznak a médiahirdetési felület értékesítőjére és a reklámozóra, ha a reklámozó a költségvetésről szóló törvényben nevesített, támogatásban részesülő személy. A rendelkezések célja a plakátkampányok átláthatóvá tétele, valamint a korrupciós kockázat csökkentése, amely a nem átlátható árazási gyakorlatból fakadhat.
Az indítványozók álláspontja szerint a módosítás közjogilag érvénytelen, mert megalkotására a házszabályi rendelkezéseket sértő módon került sor. Az Alkotmánybíróság kiemelte: önmagában a Házszabály valamely rendelkezésének megsértése nem eredményezi automatikusan a törvény közjogi érvénytelenségét. Az Alaptörvény sérelme akkor állapítható meg, ha a törvényhozási eljárás a Házszabály közvetlenül az Alaptörvényből fakadó rendelkezéseit sérti. Ez az értelmezés összhangban van történeti alkotmányunk vívmányaival is. Mivel a Házszabályban nincs a törvényalkotási bizottság eljárására vonatkozó szabály az indítványozó által kifogásolt körben, így jelen ügyben a Házszabály megsértése nem hathatott ki a jogszabály közjogi érvényességére.
Az indítványozók a törvény megalkotásával összefüggésben kifogásolták, hogy ugyan a köztársasági elnök az eredetileg elfogadott törvényt visszaküldte az Országgyűlésnek az Országgyűlés viszont az eredetileg megküldött törvény szövegétől eltérő, új jogszabályt alkotott. A határozat hangsúlyozza, hogy a megfontolásra visszaküldött törvény újratárgyalása az Alaptörvényben foglalt kötelezettség. Mivel azonban a köztársasági elnök az eredetileg elfogadott törvényt azzal a kéréssel küldte vissza az Országgyűlésnek, hogy azt „teljes egészében tárgyalja újra”, nem ellentétes az Alaptörvénnyel a visszaküldött törvény átfogó módosítása.

Az indítványozók azt is kifogásolták, hogy a támadott szabályozás több eleme az Alaptörvény alapján a pártok gazdálkodásának sarkalatos törvényi szabályozási tárgykörébe tartozik. Az Alkotmánybíróság azonban megállapította, hogy a párt gazdálkodásával való, csak közvetett összefüggésre a sarkalatosság követelményét nem lehet kiterjeszteni.
A kellő felkészülési idő vonatkozásában nem valósult meg a jogbiztonság sérelme, mivel a szabályozás nem tette lehetetlenné a jogszabályi rendelkezésekhez való alkalmazkodást. A normavilágosság kapcsán pedig az Alkotmánybíróság kiemelte, hogy a kifogásolt jogszabályi rendelkezés nem tartalmaz olyan kifejezést, amely az érintett piaci szereplők számára értelmezhetetlen lenne.

Az indítványozók felvetették az Alaptörvényben biztosított vélemény-nyilvánítás szabadságának sérelmét is. Az Alkotmánybíróság megítélése szerint a szabályozás szükségességét a közpénzekkel való felelős gazdálkodás és ennek átláthatósága megfelelően indokolta. A korlátozás nem tekinthető aránytalannak sem, mert a törvény az általában független felek közötti szokásos piaci árra mutató listaárat veszi alapul.

Az indítványozók álláspontja szerint azzal, hogy a kormányhivatal jogosulttá válik a pártok által megkötött szerződések előzetes kontrolljára, illetve utólagos ellenőrzésére, jogosulttá válik a pártok gazdálkodásának ellenőrzésére is. A határozat ezzel szemben kiemeli: a párt gazdálkodása törvényességének ellenőrzésére az Állami Számvevőszék jogosult, a kormányhivatalok ellenőrzési tevékenysége pedig csupán a médiahirdetésifelület-értékesítő és a reklámozó – adott esetben párt – között kötött szerződésben alkalmazott ár megállapításának vizsgálatára, valamint annak alkalmazására irányul.

Mindezek alapján az Alkotmánybíróság elutasította az indítványt. A határozathoz Dr. Pokol Béla alkotmánybíró különvéleményt, Dr. Stumpf István alkotmánybíró párhuzamos indokolást csatolt.

Az Alkotmánybíróság tanácsa elutasította a 2007-2013 programozási időszakban az Európai Regionális Fejlesztési Alapból, az Európai Szociális Alapból és a Kohéziós Alapból származó támogatások felhasználásának rendjéről szóló 4/2011. (I. 28.) Korm. rendelet 99. § (4) bekezdése alaptörvény-ellenességének megállapítására irányuló bírói kezdeményezést. Az ügy előzménye, hogy a per felperese, valamint a Gazdaságfejlesztési Operatív Program Irányító Hatósága képviseletében eljáró szervezet, mint közreműködő között támogatási szerződés jött létre – egyszeri vissza nem térítendő támogatásra – az Új Széchényi Terv keretében. A közreműködő szervezet szabálytalansági eljárás megindításáról tájékoztatta a felperest, és többek között annak vizsgálatát rendelte el, hogy a támogatási projekt nem takarékos, a beszerzés nem piaci áron történt és a gép nem újszerű. Az eljárást két alkalommal is „szabálytalanság történt” megállapítással zárták le, végül a felperes keresetet terjesztett elő. Ebben arra hivatkozott, hogy a szabálytalansági eljárásban tett alperesi megállapítások nem voltak megalapozottak. Ezzel szemben az alperes arra hivatkozott, hogy a szabálytalansági eljárás keretében hozott döntés ellen további jogorvoslatnak nincs helye. Hivatkozott arra is, hogy a bíróság a polgári eljárás keretében csak azt vizsgálhatja, hogy a szabálytalanság folytán az elállás joga megillette-e az alperest, a szabálytalanság kérdésében hozott döntés megalapozottságát nem. A Pesti Központi Kerületi Bíróság bírája kezdeményezte az Alkotmánybíróság előtt a támadott szabályozás megsemmisítését. Az Alkotmánybíróság nem találta megalapozottnak az indítványt. A támogatási szerződés sajátos szerződés, a szabálytalansági eljárás és annak jogkövetkezményei sajátos eljárási forma, amelyben keverednek a polgári jogi és közjogi elemek. A támogatási szerződés tárgyát közpénz (uniós támogatás) felhasználása képezi, a szerződés azonban nem hatósági, hanem polgári jogi szerződés. A közpénz felhasználásának módját a lebonyolításban részt vevő szervezet egy hatósági jellegű eljárásban ellenőrzi, a szerződésszegés jogkövetkezménye azonban közjogi jellegű és polgári jogi (elállás) is lehet. A támadott szabályozás nem képezi akadályát a bírósági út igénybevételének, illetve a polgári perrendtartás szerinti jogorvoslati lehetőségek igénybevételének sem, továbbá annak sem, hogy a bíróság a szerződéstől elállás jogszerűségét érdemben megvizsgálja.

Ötvenhét országgyűlési képviselő nyújtott be indítványt az Alkotmánybírósághoz, amelyben a Magyarország 2017. évi központi költségvetéséről szóló törvénynek egyes, szolidaritási hozzájárulásra vonatkozó rendelkezéseit kifogásolták. Az indítvány szerint az érintett helyi önkormányzatok döntési szabadsága jelentősen szűkül, mivel nem csupán elvesztik a költségvetési támogatásukat, hanem akár befizetővé is válhatnak, így a támadott rendelkezések a Magyarország által is kihirdetett Helyi Önkormányzatok Európai Chartájába ütköznek.

A nemzetközi szerződésbe ütközés vizsgálata a normakontroll egy különleges változata, amely esetén az irányadó jogforrás az érintett nemzetközi szerződés. Jelen esetben ez azt jelentette, hogy az Alkotmánybíróság nem az Alaptörvény, hanem a Charta tartalmát értelmezte, és vetette össze a támadott jogszabályi rendelkezéssel.

Az Alkotmánybíróság kiemelte: a Charta alapján a helyi önkormányzatok pénzügyi forrásai nem függetleníthetőek a nemzeti gazdaságpolitika által meghatározott keretektől. A pénzügyi forrásokkal történő szabad rendelkezés követelménye nem biztosít az önkormányzatok számára teljes pénzügyi függetlenséget, hanem azt jelenti, hogy a nemzeti gazdaságpolitika keretein belül, azzal összhangban szabadságukban áll a kiadásaikra vonatkozó fontossági sorrendet meghatározni. A Charta kifejezetten rögzíti, hogy az államok jogosultak a helyi önkormányzatok pénzügyi forrásainak korrekciójára is, mely nem kizárólag pozitív irányú lehet, hanem adott esetben akár a pénzügyi források elvonásában is testet ölthet. A szolidaritási hozzájárulás feladata jelen esetben éppen annak biztosítása, hogy az eltérő pénzügyi helyzettel rendelkező önkormányzatok hozzávetőleg azonos adóterhelés mellett hozzávetőleg azonos színvonalon legyenek képesek ellátni a közfeladatokat.

A testület aláhúzta: az önkormányzatok között tapasztalható nagyfokú jövedelmi egyenlőtlenség kiegyenlítése az indítványozók állításával ellentétben kifejezetten összhangban áll a Charta célkitűzéseivel. A szabályozás a szolidaritási hozzájárulás intézményének megteremtésével egyidejűleg azt is lehetővé tette ugyanis, hogy az alacsony (egy lakosra jutó) adóerő-képességgel rendelkező önkormányzatok kiegészítő támogatáshoz jussanak. Minderre tekintettel az Alkotmánybíróság a 2017. évi költségvetésről szóló törvény támadott rendelkezései nemzetközi szerződésbe ütközésének megállapítására irányuló indítványt elutasította.